„Csaknem az egész évet tizenkéthangú zene és még experimentálisabb anyagok komponálásával töltöttem… de körülbelül hathónapnyi munka után mindent kidobtam. Egyszerűen nem az én zeném volt, nem volt őszinte. A végeredmény a Chichester Psalms lett, a legjobban megközelíthető, tonális darab, amit valaha írtam.” A Chichesteri Katedrális 1965-ös nyári fesztiváljára, héber zsoltárszövegekre komponált mű megrendelője, a katedrális esperese azt kérte Bernsteintől, hogy a mű népszerű stílusban íródjon, az pedig különösen örömteli lenne, ha a zenében a West Side Story nyomai is fellelhetők lennének. A zeneszerző teljesítette a kérést: izgalmas ritmusok, hatásos kontrasztok, vonzó dallamok jellemzik a darabot, melyben Bernstein egy West Side Storyból kimaradt dalt, illetve egy másik, meg nem valósult musical vázlatait is felhasználta.

A különleges összeállítású zenekarban három trombita és három harsona, két hárfa, népes ütősgárda és vonóskar foglal helyet. (Bernstein később elkészítette a mű redukált hangszerelésű változatát is orgonára, hárfára és ütőkre.) A mű mindhárom tételében egy-egy zsoltár teljes szövege, valamint egy másik zsoltár részlete hangzik el. A zeneszerző a kórus szoprán- és altszólamát fiúhangokra képzelte el, de lehetségesnek tartotta női hangokkal való helyettesítésüket is. A második tétel hárfakíséretes, nagy szopránszólójánál azonban ragaszkodott hozzá, hogy azt csak fiúszoprán vagy kontratenor énekelheti; talán azért, mert ez esetben Dávid zsoltáráról („Az Úr az én pásztorom”) van szó.

The ambitious programme planned for Beethoven’s composer’s night at the Theater an der Wien on 22 December 1808 included the world premi?re of the Fifth and Sixth Symphonies, the Piano Concerto in G major, two movements of the Mass in C major, a concert aria and a piano improvisation. In the last moment the composer decided to round off the concert with another ‘brilliant work’ that would feature a choir (since there was one on stage already). A spur-of-the-moment work with a completely unique structure, the Choral Fantasy included the piano improvisation (which at the world premi?re the composer did in fact improvise and only noted down the final version when it was published in 1810). This is followed by the first half of the main part termed ‘Finale’ which also features the orchestra. After a recitative-like introduction the music shifts from C minor to C major and the piano intones a slightly modified version of Beethoven’s lied Gegenliebe (Love returned, 1794/95), which is followed by numerous variations. In the second half of the ‘Finale’ first the soloists – two sopranos and a contralto, then two tenors and a bass – sing the theme of the lied, and eventually the choir joins in. The work is rounded off by a passionate, truly ‘brilliant’ coda. Due to the constraint of time the poem Beethoven latterly added to the music is a kind of ‘Ode to Art’ and consequently its choice of theme makes it comparable with the Ode to Joy set to music in his Ninth. Numerous details of the music are also ‘anticipate’ his Ninth, in particular the theme of the lied which is a kind of archetype of the Ode to Joy with many recognisable features.

I. Allegro ma non troppo
II. Andante molto mosso
III. Allegro
IV. Allegro
V. Allegretto

A Hatodik különleges helyet foglal el Beethoven kilenc szimfóniája között. Bár hiteles, a zeneszerzőtől eredő alcíme a Harmadiknak is van (Eroica), ez az egyetlen, amely részletes leírással, az egyes tételek elé írt néhány szavas eligazítással segíti hallgatóját a program követésében. A nyitótétel témája Vidám érzések ébredése falura érkezéskor, és a főtéma motívumainak ismételgetése valóban olyan megbékélt hangulatot áraszt, amely egyébként példa nélküli Beethoven szimfonikus művészetében. Félreérthetetlen a második tétel Patakparti jelenetének nyugodtan csobogó kísérete is, melyet „madárkoncert” szakít meg. A kezdeti arisztokratikus menüettektől a „népies” karakter felé közelítő tánctétel ezúttal Falusiak vidám együttlétévé nő, majd a költői program végleg szétfeszíti a hagyományos szimfóniakereteket: negyedik tételként váratlanul, de félreérthetetlenül Zivatar, vihar tör ki. Ahogy a nyitótétel nélkülözte a drámai kontrasztokat, éppúgy a Pásztorének. Boldog, hálás érzések a vihar után feliratú zárótételnek sem kell ezúttal harccal kikényszerítenie a feloldozást: a mű az indításhoz hasonló gondtalan és időtlen, bár némileg emelkedettebb hangulatban ér véget. Jóllehet, a fenti program számos konkrét, naturális elemet tartalmaz, és Beethoven nem is mondott le ezek zenei imitációjáról, szándéka szerint a mű valódi tartalma nem a puszta események, hanem az azok kiváltotta érzelmek bemutatása volt: „Inkább érzelmek kifejezése, mintsem festés” – fogalmazta meg a szimfónia alcímében.