Frankl Péter meggyőző tolmácsolásában a fiatal Brahms utolsó zongoraszonátája alapvetően klasszikus alkotásnak tűnt: olyannak, amely feszegeti ugyan a beethoveni kereteket, mégsem lép túl rajtuk.
A két lassú tétel jelentette számomra a hangverseny legemlékezetesebb momentumait. A Pathétique lassújától elinduló, s egészen az idős Brahms zenéjéig előremutató Andante Frankl keze alatt nemesen éneklő, bensőséges és letisztult előadásban szólalt meg, a Desz-dúr középrész egyszerűsége és mélysége közti kontraszt pedig katartikus hatást keltett. Mindezt kijózanító kíméletlenséggel ellenpontozta az Intermezzo feltartóztathatatlan gyászindulója. A Scherzót florestani hevület fűtötte, míg a Fináléban a virtuozitás dominált.
(Kerékfy Márton, Muzsika)