Ludwig van Beethoven (1770–1827) Egmont-kísérőzenéje (op. 84) keletkezésében jelentős szerepet játszott Bécs 1809-es francia megszállása. Miután az udvar és Napóleon között ősszel megszületett a békeszerződés és az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba, műsorra tűzték Goethe Egmont című tragédiáját, amelynek középpontjában éppen az idegen zsarnokságtól való megszabadulás áll. A színpadi kísérőzene megírására Beethovent kérték fel, akihez nemcsak a téma állt különösen közel, hanem Goethét a legnagyobb élő írónak tartotta. A zene nem készült el az 1810 május végi premierre, de a harmadik előadás június 15-én már Beethoven zenéjével zajlott.

(tovább…)

I. Allegro con brio
II. Andante con moto
III. Allegro
IV. Finale. Allegro

„Beethoven zenéje megnyitja a zsilipeket a borzongás, a félelem, a rémület, a fájdalom áradata előtt, és felébreszti a végtelen vágyakozást, azt, ami a romantika lényege. Beethoven tisztán romantikus, és éppen ezért valóban zenei komponista; talán ezzel függ össze, hogy a határozatlan vágyakozásnak teret nem adó vokális zenét, amely csak a szavakkal jelölt affektusokat ábrázolja, Beethoven kevesebb sikerrel művelte, s hogy hangszeres zenéje ritkán szól a tömegekhez.” E. T. A. Hoffmann nevezetes Beethoven-cikkéből, az V. szimfónia elemző recenziójából származnak ezek a gondolatok. Az 1810-ben publikált tanulmány bevezető része „a romantikus zeneesztétika alapító okirata közé tartozik” – vallja a 20. századi német zenetudomány legjelentősebb gondolkodója, Carl Dahlhaus. A kompozíció első komoly vázlatai 1805-ből valók, a szimfónia kidolgozására 1807-1808-ban került sort. Az 1808 decemberében lezajlott bemutató után Beethoven további javításokat hajtott végre a partitúrán. Hitelesnek kell elfogadnunk Schindler feljegyzését, miszerint Beethoven a nyitótétel nevezetes motívumát azonosította a „sorssal”: „Így zörget a sors az ajtón.” A teljes szimfónia az ember kétségbeesett küzdelmét és az emberi akarat végső diadalát (Finale) példázza. Az alapgondolat ezek szerint: per aspera ad astra – meredek úton a csillagokhoz. „A szimfónia mondhatni minden üteme ennek az alapeszmének a szolgálatában áll. Változatos képekben, plasztikus epizódokban talán kevésbé gazdag, mint az Eroica, de jóval zártabb, logikusabb, egységesebb szövésű amannál. Valóban: a tételek sorrendjének szükségszerű következése Beethoven e művében erősebb, mint bárhol másutt.” (Bartha Dénes)

Az V. szimfónia Beethoven legismertebb (legtöbbet idézett és legtöbbször „felhasznált”) műve, a 19. század zenei gondolkodásában sarokkő. A 20. század koncertgyakorlatában meglehetősen elkoptatott szimfónia a formatani elemzések kedvelt példája. A zenei tervezés, a tematikus munka olyan bámulatosan tömör, logikus, és ebből adódóan ellenállhatatlanul sodró zenei szerkezetben ölt testet, mely nemcsak megalapozza a következő évszázad zenei ízlését, hanem össze is foglalja, esszenciálisan sűríti a megelőző évtizedek, a klasszika, Haydn és Mozart zenei nyelvezetét.