Ludwig van Beethoven (1770–1827) Egmont-kísérőzenéje (op. 84) keletkezésében jelentős szerepet játszott Bécs 1809-es francia megszállása. Miután az udvar és Napóleon között ősszel megszületett a békeszerződés és az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba, műsorra tűzték Goethe Egmont című tragédiáját, amelynek középpontjában éppen az idegen zsarnokságtól való megszabadulás áll. A színpadi kísérőzene megírására Beethovent kérték fel, akihez nemcsak a téma állt különösen közel, hanem Goethét a legnagyobb élő írónak tartotta. A zene nem készült el az 1810 május végi premierre, de a harmadik előadás június 15-én már Beethoven zenéjével zajlott.

A darab a 16. századi holland nemes, Lamoral Egmont gróf történetét dolgozza fel. A gróf eleinte lojális volt a németalföldet is birtokló II. Fülöp spanyol királyhoz, de az erősödő zsarnokság láttán népe oldalára állt. Bátor kiállása miatt Alba herceg elfogatta és kivégeztette. Halála nem volt hiábavaló: ez indította el a németalföldi szabaságharcot, melynek győzelmét a dráma előre vetíti.
Beethoven nyitányt és kilenc „számot” komponált a színdarabhoz szoprán szólóra, ad libitum férfi narrátorra és zenekarra: az 5 felvonást összekötő négy közzenét, négy jelenethez kapcsolódó zenei betétet és egy rövid lezáró szimfonikus tételt. A mű legismertebb és legerőteljesebb része a szonáta formában íródott nyitány, amely többnyire önállóan, zenekari koncerteken szólal meg. Magába sűríti az egész dráma fő karaktereit és gondolatát: az elnyomás fájdalmát érzékeltető lassú bevezetés végén mintegy megszületik a fő zenei anyag, a szerző középső korszakának jellegzetes, hősi zenéje, amely stílusában az 5. szimfónia közeli rokona. A kóda előtt hirtelen megáll egy pillanatra a zene sodrása: a hegedűk két hangos, c’-g motívuma mintha Egmont kivégzését ábrázolná, majd f-mollból F-dúrba váltva harsány győzelmi zene zárja a nyitányt.
Az I. felvonás 3. jelenetében a női főszereplő, Klára dalt énekel a csatába induló seregről és az élen lovagló kedveséről, Egmontról (no.1, Die Trommel gerühret… / Szól a dob…). A kísérőzene másik vokális tételét is ő adja elő a III. felvonásban (no.4 Freudvoll und leidvoll… / Örömmel és fájdalommal telten…), románcában ezúttal a szerelem jelentőségét hangsúlyozza.
A közzenék a felvonások között teremtenek kapcsolatot: az előző szituációkból a következő jelenet hangulatába vezetnek át. Az I. felvonás végén Klára Egmont miatt visszautasítja kérőjét, akinek rezignált ábrázolása után a II. felvonás tömegjelenete következik, benne a politizáló németalföldiekkel (no.2).
A következő közzene (no.3) Egmontot jellemzi, a III. felvonás után pedig háromféle zene szólal meg (no.5): Klára románcának motívuma oboa szólóval, Alba herceg bevonulására utaló induló, illetve a megfélemlített alattvalók zenéje. Az 5. felvonás előtt (no.6) a korábbi közzenék anyagai térnek vissza, majd az Egmontot kiszabadítani nem tudó Klára öngyilkosságához kapcsolódik a 3. jelenet gyász-zenéje (no.7). A zárójelenet (no.8) melodráma: a kivégzésére váró főhős szavait a zenekar kíséri. Álmában a Szabadság-Istennő jelenik meg Klára alakjában, majd felébred és viszik a vesztőhelyre. A halálban történt megdicsőülése után a nyitány kódájának visszatérése (no.9 „Győzelmi szimfónia”) ünnepélyes hangulatban zárja Goethe drámáját. (Gombos László)