Ez történt


Zenekaron játszott: Kocsis Zoltán (Az NFZ és Till Fellner)

2006. 12. 29.


Újra és újra szembekerülök a problémával, miszerint nem egyszerű bármit is írni egy olyan, megfoghatatlan dologról, mint a zene, mint egy hangverseny, ami valóban csak a jelenben, az adott pillanatban ragadható meg – ha egyáltalán -, aztán vége, nem tér vissza soha többé. Vagy át tudtuk élni és örülni neki, vagy örökre elveszítettük. De ha szerencsénk van, és sikerül megragadni a pillanatot, úgy érezhetjük, ez a boldogság maga. A Nemzeti Filharmonikusok szombat esti koncertjén szerencsém volt, sikerült.


A hangverseny első részében egy fiatal zongoraművész tolmácsolásában hallhattuk Beethoven G-dúr zongoraversenyét. Till Fellner harmincnégy éves, s bár már számos CD tulajdonosa, megjelenésén szerénység, némi visszafogottság látszódott. Játéka könnyed volt, gyöngéd, érzékeny, átgondolt, sokszínű, és rendkívül pontos.


Tudjuk, más ez a versenymű, mint a többi. Az első tétel zongoraszólóval kezdődik, ráadásul nem is olyan heves, vad szólóval, amitől majd jól felébred a közönség, hanem amolyan melankolikus-elmélázóssal, mellyel egy egész este hangulatát meg lehet alapozni. Fellner meg is alapozta. Ettől kezdve nem lehetett nem figyelni rá. Rá és a zenére, mert ők ketten nagyon egységben voltak ezen az estén. És az első tétel után jött a komoly második, és mindkettő olyan volt, mint valamiféle igen fontos beszélgetés mélyen érző emberek között, ahol érvek és ellenérvek sorakoznak fel, és egyik sem jobb, vagy rosszabb, mint a másik, csak éppen más egy kicsikét, de mindegyik lényeges, mindegyik figyelemre méltó, megfontolásra érdemes. És Fellner valóban érdekessé, izgalmassá, elgondolkodtatóvá tette mindegyik motívumot, s ebben a játékban – teljes összhangban – társává szegődött a zenekar is.


Mindig úgy képzeltem el, hogy az igazán jó zenekar olyan, mintha csupán egyetlen óriási hangszer volna. Egyetlen fej irányítja, és a zenészek, mint megannyi hosszúra nőtt kar, ennek az egyetlen fejnek a gondolatai nyomán cselekszenek. Minden szólam tudja, mikor kell előtérbe furakodnia és miért, vagy mikor maradjon inkább a háttérben. Minden szereplő érti, mi a szerepe a nagy egészben, miért pont azt a hangot kell akkor és ott játszania. A hangoknak oka van, a szólamoknak értelme, a zene törekszik valahová, és el is éri célját. Hát, talán kissé patetikusan hangzik ez az egész, de ilyesfélét éltem át a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyén. Az irányító fej gondolkodott, tervezett, a zenekar pedig értette és megvalósította ezeket a gondolatokat.


Biztosan lehetne vitatkozni a zenei elképzelésről – bár nem látom okát, és például a kezdő taktusokat nem nagyon lehet szebben eljátszani -, a dinamikákról és tempókról, az érzelmekről és szenvedélyekről, de azt gondolom, nem nagyon érdemes. Brahms Negyedik szimfóniájának előadásával egyetlen bajom volt: vége lett.


A közönség nyomban tapsviharban tört ki, és Kocsis Zoltán viszonylag gyorsan rászánta magát a ráadásra, Brahms 1. Magyar táncára. Nem volt azzal sem semmi gond, maga volt a fergeteges tökéletesség, csak éppen nekem személy szerint nagyon rosszul esett, hogy kiűzi fejemből a szimfónia hangulatát. De tudom, persze, az kell a jó koncertélményhez, hogy “hepiendes” vége legyen. Ez már csak így szokás.


De ha már itt tartunk (a jó koncertélménynél): egyszer érdemes volna kipróbálni, hogyan érezné magát a közönség egy-két tagja, ha feltennénk őt a színpadra, elő kéne adnia, mondjuk egy tíz versszakos balladát 1500 ember előtt, és valaki sűrűn beleköhögne, prüszkölne és orrot fújna, főként a versszakok közötti csendekbe, amikor ő a leginkább gondolkodik a következő szavakon. Vajon a közönség tagjai közül hányan gondoltak már arra, milyen elképesztően zavaró lehet egy összpontosító művész számára, ha kizökkentik a gondolataiból, a folyamatból, amiben éppen teljes valójával benne él. Ez szinte már egyenlő a szadizmussal – de az érdektelenséggel és fegyelmezetlenséggel biztosan. A mindenféle torokfertőtlenítők, több tucat fajta rágógumi, cukros és cukormentes gyógy- és nem gyógy cukorkák, köhögéstelenítő csodaszerek, fújókák és cseppek, és ki tudja még micsodák korában ezt a viselkedést már nagyon nehéz bármelyik megátalkodott vírus számlájára írni.


2006. december 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Till Fellner – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán
BEETHOVEN: G-dúr zongoraverseny, op. 58
BRAHMS: IV. (e-moll) szimfónia, op. 98


Johanna
(Café Momus, 2006. december 29.)