Ez történt


Szubjektív szavak az Ezrek szimfóniája február 8-i előadásáról

2008. 02. 10.


Nekem nagyszerű estét jelentett újra a darab. Nem tartozik a kedvenc Mahler-szimfóniáim közé, viszonylag ritkán teszem fel a lemezjátszóra, de élő hangversenyen azért nem hagynám ki.


A VIII. páratlan élmény  koncerten, hihetetlen hangzuhatag, igazi zenei katedrális. Ráadásul remek tapasztalatot jelentett, hogy a Kocsis-féle NFZ-t vethettük össze a  Fischer Ádám-féle Rádiózenekar tavalyi produkciójával.


Az  elején kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert úgy tűnt, Kocsis  rosszul mérte fel a zenekar és a kórus hangerejének egymáshoz való  viszonyát, azaz a Veni creator spiritusban a kórus elsöpörte a vonósokat és olykor csak a rezek hallatszottak. De aztán – csodák-csodája – valahogy helyreállt az egyensúly már az első rész végére. Emlékeim szerint, mintha Fischer áhítatosabb hangulatot produkált volna, Kocsis azonban drámaibbat. Nehezen tudnék választani a két koncert között. A problémák azonban szinte ugyanazok voltak az idén, mint tavaly: nevezetesen a férfi énekesek. Kovács Istvánt tavaly sem lehetett hallani – és az idén sem lett erősebb a hangja. (Úgy tudom, nem akarta vállalni a koncertet, épp a tavalyi tapasztalat miatt – de be kellet ugrania.) A német tenor (Mathias Schulz) kifejezetten csúnya hangú énekes, szerintem ő volt az este leggyengébb pontja. A női szólisták viszont jók voltak, bravó Szabókinak, Meláthnak, Csernának és Németh Juditnak. Talán csak a Mater  Gloriosát éneklő hölgytől vártam volna kicsit több erőt, ő azonban valóban távolról, az orgona alól énekelt. A rezekre mindig panaszkodni szoktunk, hogy szétfújnak, gikszereznek. Nos, most semmi ilyesmit nem éreztem, a megerősített rézfúvóskar nagyon jól, hatásosan szólt.


Visszatérve az akusztikára: A VIII.-ban, azt hiszem, épp  ez a legnehezebb: összehangolni a monstre kórust a zenekarral. A kórusnak eleve helyzeti előnye van, hogy több sorban szemben állnak a közönséggel, és így akadálytalanul hömpölyög előre a hang, míg a zenekar egy síkban ül, s a hang felfelé terjed. A karmester viszont közel áll,  és a zenekar fölét tornyosul – tehát nem teljesen azt hallja, amit a  közönség. (Azaz – felteszem – jobban hallja a vonósokat.)
Híres az az anekdota, amikor Mitropoulos egy alkalommal sehogy sem volt  megelégedve a hangzással, amikor a VIII.-at próbálta, és egy idő után leült a pulpitus mellé és zokogni kezdett. Ekkor valaki kitalálta, hogy emeljék meg a pulpitust, és lám, Mitropoulos “helyrejött”. Kérdés persze, hogy a közönség azt kapta-e, amit a karmester szeretett volna. Kobayashi Ken-Ichiro a 90-es években például rendkívül rossz előadást vezényelt a VIII.-ból a BS-ben. Ott a zenekarból semmi sem hallatszott.


Hogy Kocsis menet közben volt képes helyrebillenteni az akusztikai aránytalanságot, ez – úgy vélem – igen nagy dolog.


tarnhelm2
(Fidelio fórum és Café Momus fórum, 2008. február 10.)