Ez történt


Schubert, Bruckner, Berio és az NFZ

2007. 02. 28.


Berio tartozott Schubertnek, és ezt meg akarta adni neki. Maradtak fenn olyan vázlatok Schuberttől, amelyekről kiderült, hogy egy szimfóniához készültek. A három tételt, amelynek Schubert csak a dallamait jegyezte le hiányos harmóniai jelzésekkel, és némi hangszerelési utasításokkal, Berio kiegészítette.


Meghangszerelte Schubert stílusában az egészet. De azt is jelezte, hogy itt nem egy muzikológus-történész – akinek a legszigorúbban kel ragaszkodnia a stílusbeli korlátokhoz – tudományos munkájáról van szó, hanem az utókor mégiscsak sejtéseken alapuló kísérletéről, hogy helyreállítson valamit, ami nem is létezett. Vagy még inkább, egy zeneszerző gesztusáról: látszódjék ő maga bármennyire eltávolodottnak is a múlttól, abba a világba tartozik, amit réges-régen építettek fel. Valahogy úgy járt el, ahogy a barokkban befejezték a gótikus templomokat, ráépítve a tornyokra a korstílusnak megfelelő sisakokat.


Elkezdődik tehát a schuberti világgal teljesen harmonizálóan meghangszerelt szimfónia, majd hirtelen váltás; a disszonáns zsongás teljesen beriós. Itt felismerhetőek voltak látszólagos rendezetlenségből felmerülő schuberti dallamfoszlányok, és egy cseleszta futamai is színesítették a hangzást. Majd 1-2 perc után vissza az eredetihez. Azután váltás még egyszer. A lassú tétel eleve Berióval kezdődött. Egyébként e tétel markáns, lemondó hangvételű témája tűnt a legerősebb anyagnak abból, ami Schuberttől megmaradt. Majd az egyik Berio-közjáték után már a harmadik tétel jött. Ezekben a közjátékokban valahogy mindvégig érződött, hogy az eredeti anyagot használják fel, és hol udvariasan átvezetve, hol hirtelen mintegy belökve kerültünk egyik világból a másikba.
A “kötelező” nyitányban még elég nyersen, érdektelenül muzsikált a zenekar, de itt már olyan simasággal is meg tudtak szólalni, amely nem csak érdekessé, élvezetessé is tette a schuberti zenét. A Berióét pedig biztosan hozták, hallhatólag az ügy iránti szeretettel szólaltatták meg az egész művet. A karmester elég sután mozgatta föl le jobb kezét, néha kis ugrásokkal egészítve ki bal kezének utasításait.


A tizenkilencedik század másik nagy Beethoven-tisztelő szimfonikusának – akinek művei szintén nehezen születtek – Első szimfóniája került sorra a szünet után. Az első tétel elég visszafogottra sikerült, a zenekar teljesítménye visszaesett, és talán az említett karmesteri technika sem segítette igazán az információáramlást a zenészek felé. Pont azt a fiatalos lendületet, energiát hiányoltam az előadásból, amiről a koncert utáni beszélgetésünkkor a karmester mesélt nekem. Így egy kissé fásultan vártam a továbbiakat. De valami kisugárzása még is lehet Haselböcknek, a második tételben néhány perc után elkezdődött valami, a zenekar elérte üzemi hőmérsékletét, sima hangzású és figyelemre méltó, értelmesen megformált lett így a lassú tétel. Az első tételben inkább harsány, mint hangos rezesek is szépen szóltak már a záró nagy kitörésben.


Így folytatódott ez a továbbiakban is, a nem túl meggyőző mozdulatok egy Brucknert valóban értő, és szándékait végeredményben a zenekarral is közölni tudó, és megvalósíttatni képes karmestert mutattak. Haselböcknek sikerült a még nem igazán nagyszabású, de semmiképp sem másodrendű Bruckner-művet nagyobb részében meggyőzően felmutatnia.


2007. február 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vez.: Martin Haselböck
SCHUBERT: Rosamunda-nyitány, D644
BERIO: Rendering (“Visszaadás”, 1989) – Schubert vázlatai nyomán
BRUCKNER: I. (c-moll) szimfónia


Varga Péter
(Café Momus, 2007. február 28.)