A Nemzeti Filharmonikusok zenetörténeti és szellemtörténeti jelentőségű koncertet adtak a hét végén. Az első részben eljátszották a Bartók főművének tartott Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabot, a másodikban bemutatták Szokolay Sándor Október végi tiszta lángok – oratorikus emlékezés Nagy Gáspár versciklusára elnevezésű álrekviemjét.

Ha nagy szavakat akarnánk használni, azt mondhatnánk, a magyarságról volt szó, mégpedig mai önismeretünk állapotáról. A karmester, Kocsis Zoltán a Bartók-mű tökéletesen radikális olvasatát nyújtotta, átvilágította az unásig ismert partitúra minden szögletét. A fúga tétel meghökkentően gyors tempójával új karaktert adott az eddig gomolygó csillagzizegésként felfogott szakasznak. A másodikban még soha nem robbant ilyen erővel a tébolyult bartóki ritmika, a harmadik az egyetemes természetről szólt, a főtéma siratóját egészen cigányos hetykeséggel intonálva, a negyedikben pedig végre hitelesnek éreztük a más előadásokban kissé erőltetett, égig érő katarzist. Ez a valódi magyar önismeret, nem „szájmagyarság”, hanem alapműveink folytonos felülvizsgálata.

Nyoma sincs ennek Szokolay művében. Az ismert 1848-1956 párhuzam a nemzeti hagyományba való bezárkózás egyik újabb elrettentő példája. A komponista rossz ízléséről már a szövegválasztás tanúskodik: Nagy Gáspár klapanciáit égbekiáltó ízlésficam egyesíteni a latin rekviemszöveggel. Az oratórium rokona és öntudatlanul folytatása a Rákosi-szisztéma monumentumainak, lásd Sugár Rezső: Hősi ének vagy Szabó Ferenc: Feltámadott a tenger. És bár ideológiailag éppen ellenkező premisszákra épít, az ellentét inkább látszólagos, mert ami egykor a „nép” megfoghatatlan entitásában látszott megtestesülni, az itt a „szent suhancok magyarságának” éppoly általános és üres kategóriájában oldódik fel. Közvetlen, differenciálatlan, reflektálatlan, affirmatív művészet – teljesen direkt módon dörgöli a hallgató arcába a Gondolatot/Eszmét; itt szinte beszédaktusként funkcionálnak a puszta megnevezések is; ha valaki kijelenti, hogy „szent suhancok”, vagy „az örökre szent-évszámú Kedden”, akkor ezzel performatív módon minden meg van mondva, már-már tettlegesen. Az ideologikus művészet mindig kollektív érdekű, valamiféle közös tudatra és egyfajta megfellebbezhetetlen, közösként átélt, vagy annak tételezett igazságra épít, azokéra, akiknek azonos és megkérdőjelezhetetlen jelentéssel bír mondjuk a „szent suhancok” kitétel. De mit tegyen a szekularizált befogadó, aki nem képes minden további nélkül, teljesen elfogulatlanul magáévá tenni a „szent suhancok” világszemléletét? Nem lehet Cordeliája a műélvezetnek, vagyis nem lehet az a növényszerű hallgató, aki hallgat és szeret.

Zeneileg meg mintha többuszodányi tejbegrízen kellett volna áthatolnunk, zsíros zenekari clusterekkel, formátlan kórusturbákkal, a Vérnászban még friss népi expresszionizmus végső kiárusításával. Az önismeret helyett retorikus öncsalást kaptunk. És a rémisztő kérdést: hogyan volt egyáltalán lehetséges Magyarországon Bartók?

Művészetek Palotája, október 10.

Csont András
(Magyar Narancs, 2008. október 16.)