Ez történt


NFZ, Kuzmin, Kocsis

2006. 12. 01.


Milyennek képzeljünk el egy átgondolt, eredeti koncertműsort, amelyben az ismert és a felfedezésre váró zenék vonzó arányban keverednek? Talán olyannak, amilyet KOCSIS ZOLTÁN mutatott be október közepén, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén.


Különféle századfordulós és 20. századi szerzők művei szólaltak meg – az elhangzás sorrendjében Ravel, de Falla, Villa-Lobos, Stravinsky és Debussy zenéi -, mégis akadt vörös fonál, amelyre felfűzhettük az öt kompozíciót: az ibér-latin-amerikai inspiráció. Ez az ihletés valamennyi darabban uralkodott, vagy legalább egy tétel idejére megjelent. Ráadásul Ravel kedvelt Spanyol rapszódiája és Debussy szintén bejáratott repertoárdarabnak számító Ibéria-szvitje keretében három, Magyarországon jóval kevésbé népszerű alkotás is megszólalt, hiszen az Éjszakák spanyol kertekben, a Bachianas brasileiras, no. 7 és a Négy zenekari etűd nálunk igen ritkán hangzik fel (Stravinsky miniatűrjei esetében egyenesen azon kellett törnöm a fejemet, hallottam-e valaha is a sorozatot hazai koncertteremben – bevallom, nem tudom a választ).


A jó hangverseny első feltételét, a leleménnyel szerkesztett programot tehát tálcán kínálta az est. És persze kéznél volt még valami: Kocsis Zoltán sokszor tapasztalt, erős affinitása a 20. századi, s ezen belül a francia repertoárhoz. Mindez, ha a Nemzeti Filharmonikusok szokott színvonalával párosul, a minőség garanciája. És valóban: a koncert zökkenőmentesen zajlott le, a produkciók az igényesség jegyében formálódtak meg; Kocsis és zenekara termékeny harmóniában működött együtt. Ravel Spanyol rapszódiájában a Prélude á la nuit hallgatásakor felfigyelhettünk a vonóstónus puhaságára és a makacs motívumismétlésben rejlő feszültség kiaknázására, a Malaguenában a hangsúlyok eleganciája került előtérbe. Az Habanera megfogalmazása érzékletesen segítette felszínre a tétel műfaji karakterisztikumát, a násztáncot, míg a Feria Kocsis értelmezésében mindenekelőtt a tempó és a ritmus sodrásával hatott. A másik francia-spanyol darab, Debussy műve is sok friss és örömteli tapasztalatot hozott: élvezettel adtam át magam az Utcákon, utakon temperamentumának, a 2. tétel pedig a maga finoman kevert hangzásaival valóban a szinesztézia elvét megvalósítva engedte szabadjára Az éjszaka illatait. Végül Kocsis és muzsikusai az Ünnepnap reggelén fináléjában a láttató erejű előadás prototípusával szolgáltak: a zenekar játéka színes és mozgékony, életteli apró képeket sorakoztatott egymás mellé – anélkül, hogy a nagyformát széttördelte volna. A Bachianas brasileiras karmestereként Kocsis olvasata felhívta a közönség figyelmét a dús, telt és rétegezett zenekari hangzásra, s ezzel összefüggésben a harmincas-negyvenes évek barokkzene-felfogásának romantikus-monumentalizáló jellegére, Stravinsky Négy etűdjében pedig a rövidségben rejlő erőt, a markáns-groteszk karakterek és fűszeres ötletek lehetőségeit kamatoztatta.


De Falla művében a belorusz születésű, ám 1981 óta az Egyesült Államokban élő LEONYID KUZMIN játszotta a zongoraszólamot. (A műsorfüzetbe tévesen került neve mellé az állítás, mely szerint 1991-ben 1. helyezést nyert volna a budapesti Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen – valójában a két megosztott 2. díj egyikét vihette haza.) Az Éjszakák spanyol kertekben szólójával turnézni külföldön – kifinomult gondolkodású muzsikusra valló, önfeláldozó művészi gesztus, több értelemben is. Egyrészt maga a kompozíció nem vetekedhet népszerűségben a zongoraverseny-irodalom nagy slágereivel, nem lehet benne úgy hódítani, mint Chopin vagy Liszt műveiben, másrészt maga a szólam, bár nagy igényű, nem elég mutatós, de Falla ugyanis a zongora játszanivalóját gyakran ágyazza a szimfonikus zenekari szövetbe. Kuzmin kitűnően oldotta meg feladatát: játéka elegáns, és ha kell, szenvedélyes, billentése könnyed, ritmusa pergő, zongorázásának színvilága tökéletesen megfelel annak a csillámló-villódzó, lágy arpeggiókban bővelkedő textúrának, amelyet de Falla elképzelt. A kritikusnak még egy kedves eseményről illő beszámolnia: a koncert előtt a zenekar igazgatója, Kovács Géza Kocsis Zoltán társaságában átadta az év legjobb zenekari muzsikusát megillető díjat az NFZ új koncertmesterének, az együttesben egy éve játszó Falvay Attilának. (Október 19. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)


Csengery Kristóf
(Muzsika, 2006. december)