Ez történt


NFZ, Kelemen, Ránki, Kocsis

2006. 05. 01.


Bartók Béla születésének 125. évfordulójáról március 25. előestéjén emlékezett meg ünnepi koncert. Ezen a napon ért véget az MTA Zenetudományi Intézetének háromnapos nemzetközi Bartók-konferenciája is, s a külföldi kutatógárda az utolsó előadást követően testületileg látogatott el a hangversenyre. Több világrész specialistái győződhettek meg arról ezen az estén, hogy Magyarországon nemcsak Bartók-kutatás zajlik, de a Bartók-interpretáció is virágzik nem akármilyen virágokat.


Effajta alkalmakkor mindig beszédtéma a műsor: mit kívánnak megmutatni a szerkesztők a világnak a különleges napon, midőn az alkotó felé a szokott figyelem sokszorosa fordul? A kissé talán meglepő válogatásra – Fiatalkori hegedűverseny, i. zongoraverseny, Concerto, vagyis három concerto egymás után – több magyarázat is kínálkozik. Az első szerint a három mű kiegyensúlyozottan képviseli az életmű korai (1908), érett (1926) és késői (1943) szakaszát. A második szerint a szünet előtt felhangzott versenyművek ritkaság volta egészséges kontrasztot képez a szünet után megszólalt, gyakran hallható zenekari opusz népszerűségével. Végül a gyakorlati szempont: ezekre a művekre lehetett ideális előadókat találni. Meglepetésemre a koncerten nem hangzott el beszéd. Pedig mint ki sorsát el nem kerülheti, szorongva vártam, hogy a zene előtt pulpitusra lép a kulturális politika valamely fontos embere, és megnyilvánul. Örülök, hogy ez elmaradt. A nyereségként elkönyvelhető hiányt tekintsük új hagyomány kezdetének: nagy alkotók jubileumán ezután is csak a művek kapjanak szót.


Előadói koncepció és zene között a legteljesebb harmónia, úgy tapasztaltam, a nyitószámban alakult ki. A 28 esztendős KELEMEN BARNABÁS minden jel szerint túljutott a művészi érlelődés problematikus szakaszán. Muzsikus személyisége letisztult, ennek megfelelően világos formálással, kristályos karakterekkel, salaktalan hangon szólalt meg vonója alatt a Fiatalkori hegedűverseny. A szecessziós dallamok végtelen indáit éneklő hangon jelentette meg, a tételekkel együtt lélegző tempókra éppoly biztonsággal talált rá, mint az ideális dinamikára, s a telt, dús szövetű zenekari kíséretet oly természetesen öltötte magára, mint jól szabott kabátot. Az i. zongoraverseny szólistája, RÁNKI DEZSŐ is kifogástalan produkciót nyújtott, de Bartókkal való találkozását ezúttal nem éreztem olyan magától értődőnek, mint máskor. Nagy muzsikushoz illőn Ránki ezúttal is kulturált és arányos, pontosan kidolgozott előadással lépett hallgatói elé, s azt is tapasztalja a világ – idestova négy évtizede -, hogy a bartóki idiómát a művész anyanyelveként beszéli, ám a most hallott t. zongoraverseny mintha visszafogottabb, tompább-szelídebb lett volna az ideálisnál; mintha a sokat emlegetett jellegzetesség, a billentyűs instrumentum ütőhangszerszerű kezelése ezúttal kevésbé érvényesült volna, mint amennyire megszoktuk, s e mű esetében el is várjuk.


KOCSIS ZOLTÁN szuggesztív irányításával a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR már a két versenymű kíséretében is a felsőfokot képviselte mind atmoszférateremtés, színek kikeverése és karakterek megrajzolása terén, mind pedig a szólistákkal való együttlélegzés dolgában. A legnagyobb lehetőséget azonban természetesen a második részt kitöltő Concerto megszólaltatása kínálta az együttes számára. Kocsis Zoltán maximális igényességgel készítette fel muzsikusait: a közönség rendkívül hatásos és mutatós produkciót hallott erős hangsúlyokkal, éles kontrasztokkal, a reprezentatív virtuozitás szellemében megformált szólókkal és óraműszerűen pontos kamarazenei részletekkel. A karmester képzeletében, úgy tetszik, régóta kiforrott koncepció él a Concerto tempóiról és karaktereiről. Ez az olvasat a műjelentős hányadát igen feszes és igen élénk lüktetésű zeneként értelmezi – feltűnő ez kiváltképp a 2., a 4. és az 5. tétel hallgatásakor. Az említett tételek gesztusrendszere, zenei magatartásformája kisebb-nagyobb mértékben át is lényegül a feltűnően szapora pulzus hatására: a Giuoco delle coppie veszít felszabadult játékosságából; az Intermezzo interrottóban csökken a kétféle anyag szembeállításának kontrasztja, a finálé még célratörőbbé válik. (Március 24. – Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem)


Csengery Kristóf
(Muzsika, 2006. május)