Ez történt


Nemzeti Filharmonikusok, Repin, Kocsis

2007. 04. 21.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar április 19-én nagy koncertet adott. A műsor nagy és kiadós művekből állt, és senki sem bánta, hogy a hangverseny 10 óra után ért véget. A muzsikálás művészi színvonaláról is csak nagyszerű jelzők jutnak az eszembe. A program Haydn 101. szimfóniájával kezdődött. A klasszikus méretű zenekar a kompozíció sziporkázó szelleméhez hűen játszott, minden ötlet eredetinek és természetesnek hatott, modorosságnak, erőltetetett szellemeskedésnek nyomát sem lehetett hallani. Kocsis Zoltán elengedetten vezényelt, vagy talán helyesebb lenne azt mondani, hogy hagyta a zenét a maga logikája szerint fejlődni, lélegezni, bonyolódni majd kitisztulni. Ha csak az első tétel látványa alapján kellene Kocsis karmesteri ténykedéséről, dirigensi mozdulatairól beszélni, akkor kertelés nélkül megállapíthatnánk, hogy Kocsis sután mozog. Ám a balerinák vizslatásán edződött koncertlátogató is könnyen beláthatja, hogy Kocsis olyankor nem vezényel, amikor erre nincs szükség, feleslegesen nem táncikál, a fontos dolgok már úgyis napokkal korábban, a próbákon eldőlnek. Bizonyára azt sem a pillanat diktálta, hogy az Óra melléknévvel illetett szimfónia nevezetes lassútételének ketyegését Kocsis egy vekkeróra álmatlanságot okozó dübörgéseként mutatta be, melyet aztán fokozatosan háttérbe szorított az álomszerű vonósok dallamaival. A triviális kezdésnek köszönhető, hogy a tételt pillanatok alatt megszabadította a könnyen rátapadó asszociációktól, abszolút zenévé avatta. Haydn menüettjeit korábban mindig vaskosnak, pirospozsgásan egészségesnek és túl-vitaminozottnak hallottam Kocsistól. A harmadik tétel most is rendkívül vitális volt, de ezúttal találtam benne franciás finomságot, rafinériát és hajbókolást is. A zárótétel pedig áttetszően szólt, a bonyodalmakat Kocsis hallatlanul egyszerűnek és könnyednek mutatta.


A folytatásban, Vagyim Repin szólójával, Brahms Hegedűversenye hangzott el. A hegedűs néhány hete járt Budapesten, amikor Christoph von Dohnányi oldalán, a Hamburgi Rádiózenekar kíséretével Mendelssohn e-moll hegedűversenyét játszotta. Akkor egy sztárhegedűs koncertezett Budapesten, világszínvonalon játszott, ami engem többnyire hidegen hagyott. Most viszont egy nagy művészt hallottunk, olyan tökéllyel hegedült, hogy egyik ámulatból estünk a másikba. Egyetlen csikorgó hangot, egyetlen zörejt sem lehetett felfedezni játékában, olyan simán, olvadékonyan és gördülékenyen játszotta el darabot, mintha az nem is a zeneirodalom egyik legnehezebb versenyműve volna. Arcán inkább valamiféle egykedvűség látszódott, tartása pedig görcsmentesnek, izomzata végtelenül ellazultnak tűnt. Hatalmas íveket játszott, felesleges és okoskodó részletezés nélkül, miközben minden motívumot, frázist, dallamot tökéletesre formált. Ilyen nyílegyenesen kevesen találnak bele egy műbe. A zenekari kíséret alkalmazkodóképességéről pedig nincs mit mondani olyankor, amikor a szólista ennyire természetesen húzza magával a testületet. A zárótétel különösen tetszett, ilyennek képzelem egy reformkori, nagyéletű magyar arisztokrata férfias kedélyét.


Repin nagy sikert aratott, s ezúttal zeneileg értékesebb ráadással köszönte meg a tapsot. Ysaye III. szólószonátáját adta elő. A gyakran öncélú virtuozitás áldozatává váló darab az értékes műveknek kijáró elmélyültséggel szólalt meg, ahogy egy nagy művésztől ez el is várható.


A szünet után egy hangversenytermi ritkaság, Rachmaninov Harangok című, későromantikus mamutzenekarra, énekes szólistákra és kórusra komponált darabja szólalt meg. A négy tételes mű Edgar Allan Poe azonos című versciklusának orosz fordítására készült. A négy vers, és a négy tétel különböző harangokat jelenít meg, az első egy szán harangocskáit, a második egy esküvői harangot, a harmadik egy vészharangot, az utolsó pedig egy ünnepélyes  nagyharangot, melyet – hiszen Edgar Allan Poe a költő – egy félelmetes manó-raj szólaltat meg, nem kevésbé félelmetes manó-királyuk irányításával. Valamennyi tétel meglepő hangszerelésével kelt feltűnést, az első két tétel festői zsánerkép, érzéki hangköltemény, hálás (de nem könnyű) szerepet kínál a tenor és a szoprán szólistának. Utóbbi Sümegi Eszter, előbbi Fekete Attila volt, mindketten kiváló teljesítményt nyújtottak. A kórus, a Nemzeti Énekkar az utóbbi hónapok legjobb produkciójával rukkolt elő, a szólista nélküli harmadik tételben hátborzongató volt. Mint maga a tétel. Azt hiszem ez a kompozíció legkülönösebb és legnehezebb része, vezénylési szempontból is igen komplikált. El is kerekedett a balerinák vizslatásán edződött koncertlátogató szeme, mert azt látta, hogy Kocsis nem suta integető ember, hanem valóságos marionett-varázsló.


A zárótételben Fokanov Anatolij nemesen zengő hangon énekelt. E furcsa antifinálé, lassú tempójával, gyászzeneszerű hangulatával nem ingerel tapsra, a közönség megdöbbenésében meg is feledkezett a szokásos ünneplésről. És jól van ez így. Így érdemes befejezni egy nagy koncertet.


Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2007. április 21.)