Ez történt


Nemzeti Filharmonikusok, Berlioz

2003. 05. 01.


KOCSIS ZOLTÁN régóta, módszeresen igyekszik tenni a francia zene magyarországi megszerettetéséért.


Legutóbb Berliozra irányította a figyelmet: a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén elvezényelte a zeneszerző 36 évesen komponált dramatikus szimfóniáját, a Rómeó és Júliát.


Az összetett műfajmegjelölésnek megfelelően a terjedelmes mű a megszólalás sokféle módját kínálja az előadóknak: akadnak drámai, epikus és lírai mozzanatai, hallunk benne recitativót, kóruskommentárt és illusztratív zenekari tételt, párbeszédet és elbeszélést. Gondolkodásmódjában is befogadóképes a Rómeó és Júlia. A zeneszerző 1839-ben az esszéisztikus irodalmiságtól és a vallásos szellemű erkölcsi prédikációtól sem idegenkedett: a librettó egy helyen magát Shakespeare-t dicsőíti, a mű végén pedig Lőrinc barát szózata felszólítja a Capuleteket és Montague-kat, hogy Isten nevében béküljenek meg egymással, amit ők engedelmesen és haladéktalanul végre is hajtanak.
Mindez lehetővé teszi a karmester számára, hogy egy nagyszabású és gazdagon tagolt, festői és érzelmes, hatásában komplex – gyakran épp naivitásában vonzó – produkciót építsen fel. Kocsis maradéktalanul élt a lehetőséggel. Zenekara a hangverseny tanúsága szerint nemcsak érett egy ehhez fogható, jelentős megmérettetésre, de ma már azzal a technikai többlet-tartalékkal is rendelkezik, amely ahhoz szükséges, hogy a kellő biztonsággal lásson a feladathoz. Ez azért fontos, mert ennek köszönhető, hogy a kritikus megállapíthatja: a kivitelezés nem éppencsak hogy sikerült, hanem szilárdság és határozottság jellemezte. A Rómeó és Júlia terjedelmes tételei során a szimfonikus együttes legkülönfélébb részlegei a legváltozatosabb feladatokban mutatkoztak be: hallottunk elemi erejű rézfúvós szakaszokat, finoman kidolgozott fafúvós szólókat, a vonós hangzás a lírai cantabilétól a súlyos és tömör megszólalásmódig minden változatát felvonultatta. A MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) kamarakórusként és dús hangzású nagy együttesként egyaránt helytállt. A három szólista: SYLVIE SULLÉ (mezzoszoprán), GUY FLECHTER (tenor) és JEAN-PHILIPPE COURTIS (basszus) egyenletesen magas színvonalon működött közre, a produkcióhoz való hozzájárulásuk legfontosabb elemének mégsem az import hangminőséget, hanem a hiteles francia szövegmondást és az ettől elválaszthatatlan, speciálisan deklamáló (mifelénk ismeretlen) énekstílust nevezném – utóbbi döntő módon járult hozzá a Rómeó és Júlia előadásának összhatásához. A szép orgánumú baszszistát nemcsak terjedelmes szólama juttatta a többiekénél hálásabb lehetőségekhez, de maga is jól gazdálkodott ezekkel, hatásos alakítást nyújtva a mű végkifejletéhez érve, Lőrinc barát terjedelmes és pátosszal teli szózatában. (Március 27. – Zeneakadémia)


Csengery Kristóf
(Muzsika, 2003. május)