Ez történt


Muzsika 2012. január – Molnár Szabolcs kritikája

2012. 01. 06.


„A NEMZETI FILHARMONIKUSOK Próbatermi vendégség című új bérlete igazi kihívás a zenekar tagjai számára. Valahol a zenekari játék is egyfajta kamarazenélés, hisz a jó zenekari muzsikus mindig ismeri és hallja a partitúra több elemét és a karmester elképzeléseit figyelembe véve bár, de megtalálja azokat a muzsikusokat, akikkel időről időre együtt kell, hogy játsszon. Kamarazenélés közben szólistaként, a saját szuverén zenei véleményét fogalmazza meg és egységesíti partnereivel. Több mint zenélés, valóságos baráti vagy akár szerelmi összetartozás”. Antal Mátyás e gondolatokkal verbuvált érdeklődőket a fenti bérlethez. A kamarasorozat helyszíne a Művészetek Palotájának 6. emeleti próbaterme, ahová a civil koncertlátogató csak „idegenvezetéssel” juthat el.

Az est első számát, az argentin-angol Alejandro Vi?ao egyszerre igényes és populáris kompozícióját (Formas del Viento) SZABÓ ANITA (fuvola), WEISZ NÁNDOR (ütőhangszerek) és JOÓ SZABOLCS (marimba) szólaltatta meg. A kompozíció alapjait Joó marimba-játéka érzékeltette. A járulékos szólamok pusztán árnyalatokkal, színekkel, dekoratív elemekkel gazdagították a darab felületét, a mű lényegéhez keveset tettek hozzá. A marimba-anyag afféle strófabasszusként vonult végig szinte a teljes kompozíción. Vi?ao lépésről-lépésre, apró változtatásokkal bővítette e szólamot, olyan technikával, mely egyfelől biztosította a mű egységét, másfelől tágította a darab világát. Nem jutott túlságosan messzire, számomra a kompozíció idővel monotonná és kissé megszikkadttá vált. Ebben az érzésben ludas lehetett az is, hogy a marimba fráziskészletében egyre több jazzes, sőt popzenei fordulatot fedeztem fel.

El kell ismerni azonban, hogy a zeneszerzői szándék első hallásra is jól körvonalazható. Világos, hogy a komponista egyszerűségre törekedett, olyasfajta zenei folyamat létrehozására, mely kezdeti kiismerhetősége révén kicsit el is altatja a befogadói éberséget. A darab fokozatosan kialakuló összetettsége, bonyolultsága – Vi?ao elképzelése szerint – a hallgatót drámai meglepetésként éri. Egy helyen úgy fogalmazott, hogy művére Jorge Luis Borges „titkos bonyolultságról” szóló gondolata is hatott, mely szerint az egyszerűség pusztán felszíni jelenség. De nem is kell feltétlenül a felszín alá hatolnunk ahhoz, hogy egy-egy művészi jelenséget élvezzük, a mögöttes komplexitásról nyugodt szívvel meg is lehet feledkezni.

Valamivel karcosabb, a befogadás dinamikájával (az egyszeri hallgató „lelkével”) kevésbé törődő darabbal, François-Bernard Mâche Figures (Alakzatok, op. 63) című, igényesen megírt kompozíciójával folytatódott a kamaraest. A basszusklarinétra (SALAMON GYÖRGY) és vibrafonra (JOÓ SZABOLCS), 1989-ben szerzett kompozíció alapján nehéz lenne François-Bernard Mâche (1935) stílusát általában jellemezni, az Alakzatok olyan poszt-posztavantgárd darabnak tűnik, mely jellemzően a posztavantgárd tapasztalataiból és nem a posztavantgárddal szembeni dühödt ellenszenvből táplálkozik. A most hallott előadás alapján viszonylag jól fel lehetett mérni a művet, bár Salamon basszusklarinétjátékát egy kissé tartózkodónak és szürkének éreztem.

Igazán színes, egy-egy momentum erejéig harsányan mókás darabbal lépett színpadra KOÓ TAMÁS (cselló) és SZTANKOV IVÁN (bőgő). Sajnos azonban Rossini Duettjét úgy adták elő, mintha két clown maszk és jelmez nélkül próbálna el egy jelenetet, csak végszavaznak egymásnak, hogy átmozgassák mimikai izmaikat a soron következő produkció előtt. Az előadásban így akadt némi hevenyészettség és intonációs hamisság. A próbatermi rutin demonstrációjaként érdekes, pódiumprodukciónak halvány interpretáció volt.

Kiváló, nagyon emlékezetes volt az est második fele, Igor Stravinsky megunhatatlan meséje, A katona története. A narrátor, MÁCSAI PÁL Lackfi János fordítását (a Wilheim András vezényletével felvett és 2000-ben megjelentetett CD-n is ez szerepel) ügyesen alakította át, dramaturgiai munkáját kifejezetten jónak találtam, előadásán érezhető volt, hogy mennyire önmagára képzelte el ezt a szövegváltozatot. Hangulatosan, zenei értelemben nagyon pontosan és sok színnel mesélt, az életre keltett karaktereket elrajzolva, de nem öncélú élvetegséggel eltúlozva jelenítette meg. Jellegzetes, okos fanyarsága pedig nagyon is illett Stravinsky zenéjéhez. Az ANTAL MÁTYÁS vezényelte előadás ensemble-specialista zenészeknek is becsületére vált volna, s hogy ezt a minőséget nagyzenekari repertoáron edzett hangszeresektől – TÖNKÖLY JÓZSEF (klarinét), BOKOR PÁL (fagott), MOLNÁR ZOLTÁN (trombita), KOPPÁNYI BÉLA (harsona), KOPPÁNDI JENŐ (hegedű), DÉVÉNYI GÁBOR (nagybőgő), BÍRÓ GERGELY (ütő) – hallhattuk, jelzi, hogy mekkora potenciállal rendelkeznek a Nemzeti Filharmonikusok. Ha ki kellene emelnem egy-egy muzsikust, akkor Koppándi Jenő hegedűjátékát annak ellenére említem az első helyen, hogy egyes helyek tagolásában nem feltétlenül értettem vele egyet. Könnyedsége, lazasága, fölényessége viszont imponáló volt. Nagyon tetszettek Molnár Zoltán pregnáns megmozdulásai és Bokor Pál markáns fagott-színei, és persze a nagyszerű összjáték. Komolyan véve a kamarazenei sorozat címét (Próbatermi vendégség a Nemzeti Filharmonikusoknál) el kell ismernünk, hogy A katona történetével a vendéglátó igazán kitett magáért. (November 12. – Művészetek Palotája, Nemzeti Filharmonikusok próbaterme)

 

 

MOLNÁR SZABOLCS