Ez történt


Muzsika 2012. január – Malina János kritikája

2012. 01. 06.


Merészen izgalmas műsorral lépett pódiumra a NEMZETI ÉNEKKAR és a NEMZETI FIHARMONIKUS ZENEKAR ANTAL MÁTYÁS vezényletével, BARÁTI KRISTÓF és kiváló énekszólisták közreműködésével az együttes Klemperer-bérletében. Két Te Deum között két hegedűverseny – nos, ilyet egészen biztosan nem hallottunk még, különös tekintettel arra, hogy a versenyművek egyike sem tartozik a törzsrepertoárhoz, sőt egyikük, Wolf Péter Utazás-hegedűversenye nem csupán ősbemutató volt, hanem a szimfonikus könnyűzene határáig is tágította a hangverseny horizontját; míg másik hegedűkoncert, Erich Wolfgang Korngoldé, éppenséggel a filmzene hangját, sőt konkrét filmzenék anyagát csempészte be a hangversenyterembe. A két Te Deum szerzője viszont Joseph Haydn, illetve Anton Bruckner volt, tehát a 18., illetve 19. századi egyházzene egy-egy klasszikusa. A bejárt hatalmas kör ellenére mégis rokonszenves műsor volt ez, s végeredményben – részben a műfaji „visszatérésnek” köszönhetően, részben pedig azáltal, hogy az énekkar, illetve női részlege Wolf művében is epizódszerephez jutott – a legkevésbé sem hatott szervetlennek.

Haydn kései, C-dúr Te Deuma az Évszakokkal egy időben keletkezett, ám – a felszínen – kifejezetten egyszerű, példásan tömör, a szöveg tartalmát mégis érzékenyen követő darab. Az előadás is nagyvonalú, ám nagyon is kulturált egyszerűségével tűnt ki; legfeljebb hangtömeg szempontjából érezhettük kiegyenlítetlennek a hatalmas létszámú kórus, illetve a közepesnél valamivel kisebb zenekar viszonyát.

Ezzel szemben a koncertet záró Bruckner-kompozícióban a bruckneri zenekar jól eltalált egyensúlyban szólalt meg az énekkarral. A harmadik előadócsoportot alkotó énekszólisták – illetve hárman közülük mindenképpen – kifejezetten élményszerűvé tették az előadást. FODOR BEATRIX (szoprán), MELÁTH ANDREA (mezzoszoprán) és BRICKNER SZABOLCS (tenor) az énekhang makulátlan szépségét és erejét egyesítette a szerves és kifejező dallamépítkezésssel és a zenei megformálás imponáló biztonságával; a basszus szólókat SZÜLE TAMÁS énekelte. Brucknernek ezt a különösen friss és eredeti, látomásos és mélyen költői, emellett mesterien és áttekinthetően formált remekét anyanyelvi természetességgel és biztonsággal, lényegre világítóan vezényelte Antal Mátyás, a kényes a cappella megszólalásokban is szép hangzású, minden forszírozás nélkül megszólaló kórustól és a kifogástalanul játszó zenekartól kényeztetve.

A két versenymű közül az első félidő végén hallott Wolf-darab hat tétel kaleidoszkópszerű egymásutánja: mindegyik egy-egy tájat, vagy várost, külön-külön is színek kavalkádját varázsolja a hallgató elé. Le Havre finom és szellemes francia zenére ihlette a szerzőt, Andalúzia bő szekundokkal fűszerezett, izzóan szenvedélyes dallamokra és kasztanyettás ritmikai izgalmakra; Dublinba már gershwini hangulatok szűrődtek át az óceán túlsó partjáról, míg a bihari tételben – itt kapcsolódott be az előadásba a női kar – kétféle népzene, no meg Bartók és Kodály szelleme jelenik meg félreismerhetetlenül. Megint bő szekundok társaságában, amelyek a darabnak afféle mottóját alkotják, miután a Jeruzsálem című tételben ugyancsak felbukkannak. Baráti Kristóf a tőle szokott kristálytiszta hangon és kristálytiszta zenei eszközökkel segített hozzá ahhoz, hogy ez a könnyű kézzel, bár nagy biztonsággal felvázolt, sokszínű világ mindvégig elbűvölő maradjon.

„Az utolsó csodagyerek”, Erich Wolfgang Korngold már korántsem (csoda)gyermekkorból származó, 1945-ben véglegesített, majd Heifetz által bemutatott Hegedűversenyének három tétele a szerző hollywoodi korszakának iskolát teremtő filmzenéit adaptálja egy „abszolút” zenei műfaj elvárásaihoz. Az eredmény: nagyszerű zeneszerzői technikával, hatalmas rutinnal megkomponált, hangszerszerű, hálás, változatos limonádé, amely csak akkor „működik”, ha az előadók igazán elsőrangúak. Ez esetben el tudunk feledkezni a hígságról, s a kivitelezés – a zeneszerzői és az előadói – számos szépsége lefoglalja figyelmünket. Pontosan így történt a hangversenyen: Baráti Kristófon nem múlott semmi, ő ezúttal is minden tudását és komolyságát beleadta a játékba; a Nemzeti Filharmonikus Zenekar olyan felelősséggel játszott, mint bármely más, hasonló színvonalon hangszerelt kompozíció esetében, Antal Mátyásról pedig meg kellett állapítanunk, hogy elsőrangú zenekari karmester, all-round muzsikus, akit nagy luxus volna kóruskarnagyként beskatulyáznunk. Remélem, továbbra is mindkét szerepben találkozhatunk vele. (November 17. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

 

MALINA JÁNOS

 

100 évesek vagyunk