Anton Bruckner a Te Deum keletkezésének idején, az 1880-as évek első felében a bécsi konzervatórium megbecsült összhangzattan- és ellenpont-professzora, számtalan privát növendék tanára, s emellett a Hofkapelle egyik orgonistája, Európa-szerte ismert és csodált orgonavirtuóz, az improvizáció nagymestere is volt. (Orgonistaként utolsó külföldi utazása Prágába vezetett, épp a Te Deum befejezésének évében, 1884-ben, 62 éves korában.) A linzi születésű mester alkotómunkájának középpontjában Bécsbe költözése, 1868 óta a szimfónia műfaja állt; 1879 szeptemberétől 1884 márciusáig komponálta meg 6., 7. és 8. szimfóniáját, s épp a 7. szimfónia miatt kellett egy időre félbeszakítania a Te Deum már 1881-ben megkezdett munkálatait.
A Te Deum négy énekes szólistát, kórust és zenekart foglalkoztató, nagyszabású kompozíció, ma Brucner egyik legnépszerűbb műve. Az ősi hálaadó himnusz megzenésítését a zeneszerző öt különböző hosszúságú tételre tagolta és feltűnően szimmetrikusan rendezte el: a két terjedelmes, szólókkal váltakozó kórustétel, az 1. és az 5. C-dúrban áll, a lírai karakterű 2. és 4. f-mollban (4. tételként valójában a 2. anyaga tér vissza más szöveggel, azzal a különbséggel, hogy Bruckner itt az 1. tétel kezdetének visszaidézésével továbbviszi a zenei folyamatot), a 3., rövid, de erőteljes kórustétel: „Aeterna fac” („Szenteidhez végy fel égbe, Az örökös dicsőségbe„) pedig d-mollban. Ám a hallgató a kompozíciót – a tételeknek többnyire a következő tétel hangneméhez átvezető befejezése, a visszatérő témák, valamint a hosszabb tételek belső tagoltsága miatt – mégis inkább egyetlen, hatalmas ívben kibontakozó folyamatnak érzékeli.
A mű alaphangját az, „ünnepélyesen, erővel” előadandó első kórustömb adja meg, amelyben a konokul ismételgetett zenekari kíséret üres kvinthangzása és a kórus egyszólamúsága a nagyság és végtelenség érzetét adja. Ezt az alapkaraktert váltják fel időről időre, a szöveg tartalmának megfelelően a kisebb apparátussal, vagy éppen a cappella kórussal megszólaltatott hosszabb-rövidebb lírai szakaszok – amilyen például rögtön a mű kezdete után nem sokkal, az énekes szólisták előadásában felhangzó, mintegy az angyalok karát idéző „Tibi omnes Angeli” rész, vagy a 2., „Te ergo quesumus” („Téged azért, Uram, kérünk”), illetve a 4., „Salvum fac” („Szabadítsd meg, Uram, néped”) tétel, tenorszólóval és szólóhegedűvel.
Az 1900-as évek elejétől kezdve több elemzője úgy találta, hogy Bruckner Te Deuma nem igazán örvendező, hanem inkább komor alaptónusú, helyenként egyenesen kétségbeesett hangvételű kompozíció, s mindezt a zeneszerző hőn szeretett példaképének, Richard Wagnernek 1883-ban bekövetkezett halálával hozták összefüggésbe. Akárhogyan is értelmezzük, a mű végső kicsengése mindenképpen pozitív: az „In te, Domine speravi” („Te vagy, Uram én reményem”) szövegsorra épített fúga után, lassan kibontakozó zárószakasz trombitafanfárjai már egyértelműen a bizalom és a remény hangján szólnak.