Quattro pezzi sacri

1898-ban a 85 éves Giuseppe Verdi (1813–1901) egy különös sorozatot jelentetett meg Ricordi kiadónál. A század leghíresebb olasz operakomponistája ezúttal vallásos művekkel lépett a közönség elé és egyben búcsúzott is zeneszerzői pályafutásától. Utolsó publikációja, aNégy szent ének (Quattro pezzi sacri) méltóképpen zárja művei sorát, és első jelentősebb kompozíciója, a 22 éves korában bemutatott Messa di Gloria párjaként mintegy keretbe foglalja az életművet. A sorozat egy évtized alatt keletkezett, egymástól független és jelentősen eltérő kompozíciókat tartalmaz, melyek stílusa egyszerre előremutató és visszatekintő. Első előadásukra (Verdi kívánsága szerint az Ave Marianélkül) 1898. április 7-én, a párizsi Operában került sor Paul Taffanel vezényletével, és a májusi itáliai bemutatón Toscanini is csak három darabot adott elő a sorozatból.

 
Az Ave Maria (no. 1) 1889-ben készült négy szólóhangra (vagy vegyes karra) egy zenei lap fehívása nyomán, és Verdi sokáig csupán a rejtvény megoldásának tekintette. A Gazzetta musicale di Milano egy rejtélyes skálát (scala enigmatica) jelentetett meg azzal a céllal, hogy azt az olvasók harmonizálják meg. Erre utal a mű alcíme: „Rejtélyes skála négy szólamra harmonizálva”. A c–desz–e–fisz–gisz–aisz–h–c skála (visszafelé fisz helyett f-fel) a négy szakaszban más és más szólamban szól hosszú hangokon, először a basszusban, majd az altban, a tenorban és a szopránban.

 
Stabat Mater (no. 2) a mester utolsó alkotása, vegyes karra és nagy zenekarra komponálta 1896-97-ben. A jól ismert középkori szöveget Verdi ismétlések nélkül zenésítette meg, és azt egyéni felfogása szerint interpretálta a hangulat- és karakter-váltásokkal. A fia keresztjénél álló Szűz Mária fájdalmát síró motívumokkal, szomorúan elhaló akkordokkal ábrázolta. Ezt az alaptónust drámai kitörések szakítják meg, a lángok és az utolsó ítélet említésekor szinte a Requiem Dies iraejét halljuk. A zárószakaszban (Paradisi gloria) pedig mintha maga a menny nyílna meg a zene hangjaiban.

 
Laudi alla Vergine Maria (no. 3) talán már 1888-ban, egy évvel azOtello premierje után elkészült. A bemutatón négy női szólóénekes adta elő, de később Verdi egyet értett a nőikari megszólaltatással is. Az olasz szöveg Dante Isteni színjátékából származik, a Paradicsom utolsó, 33. énekének imája Szűz Máriához.

 
Te Deumot (no. 4) Verdi két évvel a Falstaff bemutatója után kezdte el írni, és közvetlenül a Stabat Mater komponálását megelőzően fejezte be 1896-ban. Kettős vegyes kart és nagy zenekart használt benne, melyek a mű folyamán az ima nyugodtabb pillanatai között erőteljes, drámai kitörésekben szólalnak meg együtt. Az idős mester a Te Deumot a legjobb művének nevezte és az volt a kívánsága, hogy a partitúrát vele együtt temessék el.