IX. (d-moll) szimfónia, op. 125

I. Allegro, ma non troppo II. Molto vivace III. Adagio molto e cantabile IV. Presto

Beethoven (1770-1827) legnagyobb szabású és a koncerttermekben leggyakrabban felcsendülő szimfóniáit egy-egy melléknévvel tisztelte meg az utókor: így a Harmadikat csak mint “Eroicát”, az Ötödiket mint “Sors-szimfóniát”, a Hatodikat mint “Pastorale”-t, a Hetediket pedig gyakran mint “A tánc apoteózisát” szoktuk emlegetni. A Kilencedik azonban máig “a Kilencedik” maradt, bizonyítva, hogy a zeneszerző e műfajban kimondott utolsó szavával még ezeken a nagyszerű előzményeken is messze túllépett – aligha véletlen, hogy e hatalmas zenetörténeti tett árnyékában a legnagyobb utódok közül jó néhány (Schubert, Bruckner, Dvořák és Mahler) is épp csak kilencig merészkedett a maga szimfóniáinak számában.

A Kilencediket azért persze mégiscsak sikerül megragadnunk valahogyan – sajnos többnyire úgy, hogy rá gondolva valójában csak az Örömóda dallamát idézzük magunk elé. Ez az egyszerűsítés némileg indokolható is, hisz tudjuk, hogy e költemény megzenésítésével a komponista egy őt már fiatal kora óta foglalkoztató gondolatot öntött végső formába: Schiller szövegének feldolgozása először még a bonni években került szóba, majd 1798-ból és (a Névnapi nyitány kapcsán) 1812-ből tudunk hasonló tervekről – nem szólva a közismert Karfantázia (1808) befejezéséről, amely ugyan más szöveget alkalmaz, de melódiáját tekintve már az Örömóda közismert dallama felé mutat. (Az Örömóda néha kétes értékű ismertségét még tovább növeli, hogy mind az Európai Unió himnuszaként, mind mobiltelefonok csengőhangjaként lépten-nyomon hallhatjuk.) A szimfónia első három tételét mégsem szabad pusztán “keretnek” tekintenünk és hallanunk: az Örömóda valójában igen egyszerű dallamának, s a rá épülő variációknak éppen hogy csakis az a küzdelmes út adhatja meg a megfelelő drámai súlyt, amelyet korábban bejártunk – még ha ez az út utólag, amikor a vonósbasszusok szöveg nélküli recitativója sorra elveti a nyitótétel, a scherzo és a lassú tétel felbukkanó részleteit, puszta tévelygésnek tűnik is. Maga Beethoven egyébként (számos mai elemzőhöz hasonlóan) elégedetlen volt e fináléval, s a bemutató után egy teljesen új változat megírását is tervbe vette, amelyről azonban semmi közelebbit nem tudunk. “Jobb” lehetett volna az új forma a mostaninál? – Talán. De a Kilencediket mintha épp e nagyra törő befejezés kétséges végkicsengése avatná “a Kilencedikké”, s egyben a Missa Solemnis méltó párjává: a végső szót valójában sem hangszer, sem ének nem mondhatja ki.