I. zongoraverseny c-moll, op.35

Sosztakovics 1. (c-moll) zongoraversenyét 27 évesen, 1933-ban komponálta. A zeneszerző kiválóan zongorázott (1927-ben részvett az akkor először megrendezett varsói Chopin-versenyen, ahol döntőbe került, de végül nem kapott díjat). Természetesen ő volt a szólistája 1. zongoraversenye ősbemutatójának is, s a mű igényes, virtuóz zongoraszólama képet ad a komponista hangszeres tudásáról. A darab a versenyművek hagyományos, háromtételes szerkezetétől annyiban tér el, hogy a lassú tétel és a finale közé egy szünet nélkül következő, mérsékelt tempójú szakasz ékelődik, amely, bár a kottában 3. tételként szerepel, mégsem igazán önálló tétel, inkább közjáték, átvezetés a finaléhoz. A zongoraverseny különleges, szinte kamarazenei előadó-apparátusra készült: a zongora mellett csak vonószenekar, illetve egy szólótrombita szerepel benne. A trombitás csak időnként kapcsolódik be a zenei folyamatba, s gyakran nem is tematikus anyagot játszik, ám az együttes egészétől nagyon elütő hangszíne révén minden egyes megszólalása jelentőssé válik, ráadásul a szerző rá bízta néhány nagyon fontos formai fordulópont kiemelését, illetve új téma bemutatását is. A lassú tételben például csak egyszer, a tételnek mintegy a kétharmadánál szólal meg: egy négyszeres forte csúcspontot követő pianissimo, elbizonytalanodó megállás után ő hozza a „szabadulást”, a zenei folyamat folytatását, a finaléban pedig a makacsul ismétlődő trombitajel „kergeti bele” az egész együttest a tétel lezárásába.
A zongoraversenyt a zeneszerző egy 1959-ben készült interjúban „könnyed zsánerű” kompozíciónak nevezte, nyilván arra utalva, hogy a darab zenei anyaga és a karakterek palettája rendkívül sokszínű: a romantikus pátosztól a már-már közönségesen frivol hangvételig terjed, és számos, Sosztakovics saját műveiből, illetve más forrásokból származó, parodisztikus céllal elhelyezett konkrét idézet is megszólal benne. (A leghíresebb ilyen idézet a „Poor Jenny” kezdetű angol gyermekjátékdal, amely a finaléban, a trombitán hangzik fel először; az eredetileg ¾-es dallamot Sosztakovics 2/4-essé alakította át). A konkrét idézetek mellett a műből a legkülönfélébb zenei stílusokra, műfajokra, illetve kortárs és régi zeneszerzők darabjaira való finom, jelzésszerű utalások is kihallhatók – a zongoraverseny egyes elemzői például a finaléban Stravinsky Petruskáját vagy éppen Beethoven Rondo a capriccio című híres zongoraművét eszükbe juttató „áthallást” is felfedeztek már. És nem csak ez a szellemes finale fogant egészen nyilvánvalóan a paródia és a humor jegyében, hanem a megelőző tételekben is lépten-nyomon gyanakodhatunk ilyesmire. Egy kissé eltúlzott karakter, egy romantikusan kitárulkozó dallam alatti könnyed kíséret, egy önmagában komolynak hangzó frázis zeneileg inadekvát környezetbe helyezése, mindez arra utalhat, hogy a szerző valójában „idézőjelben” gondolta azt, amit leírt.