Az e-moll mű Mendelssohn utolsó alkotókorszakában keletkezett.

A Hegedűverseny csillogó felszíne, a szinte tüntetően egyszerű tematika, a finálé „szentivánéji” hangulata azonban némileg megtévesztő: Mendelssohn számos formai újításnak is teret engedett e művében, melyek a korabeli közönség számára igencsak meglepőek lehettek – szemben a mai hallgatók gyanútlan többségével, akik számára részben épp e mű testesíti meg a mindenkori viszonyítási alapul szolgáló „A hegedűverseny”-t.

Így például a szólista azonnali belépése akkoriban még sokkal váratlanabb hatást kelthetett, aminthogy az egyes tételek közötti „átkötés” is (a lassú tétel előtt a fagott kitartott hangjával, majd a finálét megelőző, tematikájában egyben a nyitótételre is visszautaló rövid, szinte beszédszerű hegedűszólóval) egy addig csak más műfajokból ismert megoldás felbukkanásának meglepetését válthatta ki. S éppígy kár volna átsiklanunk afelett a kisebb forradalom felett, amelyet az első tétel szólókadenciájának kiírása (tehát nem az előadó saját improvizációjára bízása), s egyúttal a főtéma visszatérése elé helyezése jelentett (a megszokottabb, közvetlenül a tétel vége előtti megszólalással szemben).