F-dúr versenymű három zongorára, K. 242

Háromzongorás koncertek – nem sok van belőlük – általában családi ügyek szoktak lenni. Bach saját magának és két felnőtt fiának írta háromcsembalós versenyművét. A jelen Mozart-mű szintén egy szülőnek és két gyermekének köszönheti létrejöttét, ám ebben az esetben az előadók nők voltak, és amatőrök: Antonia Lodron grófnő és két lánya, Louise és Josepha, a salzburgi arisztokrácia tagjai, akikkel a fiatal Mozart szoros kapcsolatot tartott fenn.

 

A grófnő, született d'Arco, annak az Arco grófnak volt a nővére, akit senki sem feledhet, aki valaha is elolvasott egy Mozart-életrajzot. A Colloredo hercegérsek udvartartásában magas méltóságot viselő gróf súlyosan összeveszett Mozarttal, aki el akarta hagyni az udvart. Vitájuk hevében a gróf azzal tette halhatatlanná magát, hogy Mozartot hátsón rúgta, amint a zeneszerző apjának írt levelében előadta az esetet. Ezután már nem volt kétséges, hogy Mozartnak el kell hagynia Salzburgot.

 

Mindez 1779-ben történt. Három évvel korábban a húszéves Mozart még nem tudhatta, milyen fordulatot vesznek majd az események. Már ekkor sem volt túl boldog Salzburgban, e vidéki városban; aktívan keresett állást másutt. De helyzete odahaza még nem vált tarthatatlanná. Biztos helye volt a város zeneéletében, ahol mindenki ismerte, részben apjának, a zeneszerző és hegedűs Leopold Mozartnak köszönhetően, aki sok éve élt már ott.

 

Bár a húszéves Mozart több mint egy évtizedes zeneszerzői múltra tekinthetett vissza, a versenymű műfajában még csak keveset alkotott. Gyermekként más komponisták csembalóversenyeit dolgozta át, eredeti versenyműveket azonban csak az 1770-es évek második felétől kezdett írni. Ekkor keletkezett mind az öt hegedűverseny, a fagott-, fuvola- és oboakoncert, valamint néhány szóló zongorára írott versenymű mellett a jelen darab.

 

Lodron grófnő jó zongorista volt, és lányai is tehetségesen játszottak, bár a fiatalabbik még nem volt nagyon előrehaladott a tanulmányaiban. Ezért Mozart a harmadik zongoraszólamot jóval könnyebbre írta; később megtehette, hogy a szólamot szétossza az első két zongorista között, ily módon kétzongorás változatot teremtve.

 

A versenymű indulószerű motívummal kezdődik, amelybe rögtön aszimmetrikus elem vegyül: a szokásos egyenlő hosszúságú frázisok helyett egy háromütemes forte témát négyütemes piano anyag követ. A zenekari bevezetés meglehetősen rövid, különösen Mozart bécsi zongoraversenyeivel összehasonlítva, amolyan miniatűr szonátaexpozíció, amely már önálló melléktémát is tartalmaz. A szólisták belépése után a teljes anyag erősen kibővített formában ismétlődik meg. A kidolgozási részben egy helyen rendkívül mókás pillanatban van részünk, amikor az első két zongora gazdag futamai közben a harmadik mint egy kismadár csiripel a magas regiszterben. A visszatérésben néhány érdekes változást fedezhetünk fel, így például a melléktémának a két kürt belépése ad nagyobb nyomatékot. A három szólista együtt játssza a kadenciát.

 

A második tétel egyike a fiatal Mozart legszebb Adagióinak; kétségtelenül ez a versenymű legérettebb tétele. Többszörösen kibővített, kifejező dallamát érzéki kromatikus figurációk dúsítják. A szonátaformájú tétel kidolgozása rendkívül rövid; a végén újabb háromzongorás kadenciát hallunk.

 

A rondó-finálé főtémája a menüettformát követi, akárcsak több más versenymű-zárótétel ebből a korszakból: a Fagottverseny (K. 191), az A-dúr hegedűverseny (K. 219), és a C-dúr zongoraverseny (K. 246) mind rokonok ebből a szempontból. Valamennyi esetben a szólista indít, és a zenekar később csatlakozik. A jelen esetben persze módosítani kellett a formulát, tekintettel a három szólistára. Ismét az első kettő viszi a vezető szerepet, mind a rondótémában, mind az epizódokban. A harmadik zongorista meglehetősen háttérbe szorul itt:  a három rövid kadenciából az egyik az első zongoristáé, a második a másodiké, míg a harmadikat az első két szólista együtt adja elő. A harmadiknak egyáltalán nem jut kadencia.

 

Mozart nagyon szerette ezt a darabot. Leveleiből kitűnik, hogy szívesen játszotta, amikor csak alkalma nyílott rá. Augsburgban, 1777 októberében a második zongoraszólam volt az övé. A következő évben, Párizsban, felvette egyik koncertjének műsorába, bár ezúttal ő maga nem működött közre. Bécsbe költözése után ismételten kérte a kottát apjától, hogy a kétzongorás változatban előadhassa tanítványával, Josephine Aurnhammerrel.