Dante-szimfónia

Liszt Ferenc az 1830-as évek második felében, itáliai utazásai során ismerte meg Dante Isteni színjátékát. A nagy lélegzetű elbeszélő költemény egy zongoraszonáta és egy szimfónia megírására ihlette; ez utóbbi mű tervét 1939-ben, a Faust-szimfóniáéval együtt említette először. A Dante-témájú zenekari darab ötlete sokáig formálódott a fejében: először szimfonikus, majd színpadi műnek tervezte, később diorámás vetítéssel, Bonaventura Genellinek az Isteni színjátékhoz készített illusztrációival szerette volna kísérni. A „multimédiás” elképzelésből végül nem lett semmi, a zeneszerző félretette a már meglévő vázlatokat, s csak 1855 tavaszán kezdett hozzá a mű kidolgozásához. A szimfóniát eredetileg, Dante művének tagolását követve, három tételesre tervezte: „Pokol” – „Purgatórium” – „Paradicsom” (kórussal), ám Wagner lebeszélte a 3. tételről, mondván, hogy a Paradicsomot képtelenség zenében megkomponálni. Liszt végül a második tételt egy Magnificattal egészítette ki, amelyhez kétféle befejezési lehetőséget adott: egy éteri, háromszoros pianóban elhalót, s utána egy diadalmas, háromszoros fortéval végződőt. A Dante-szimfónia ősbemutatójára 1857 novemberében került sor Drezdában, a szerző vezényletével. Az egyetlen próbával, sebtében előkészített előadás hatalmas bukást hozott. A próbák hiánya mellett a legnagyobb problémát a zenészeknek valószínűleg a mű hangszerelési, harmóniai és ritmikai újszerűsége (szokatlan ütemfajták, a tempó hullámzásai, merész harmóniaváltások, tonálisan bizonytalan szakaszok, sok szóló, illetve kamarazenei hangszerelésű részlet) okozta. Egy levelében később maga Liszt hívta fel a figyelmet egyik harmóniai újítására, a Magnificat záró szakaszának egészhangú skálára épülő akkordsorára, amelyet (legalábbis tudomása szerint) teljes terjedelmében addig még senki nem alkalmazott.

A szimfónia 1. tétele („Pokol”) lassan induló, majd fokozatosan gyorsuló bevezetéssel kezdődik. A pokol kapujának feliratából négy verssor hangszeres recitativóként hangzik el a mélyvonósokon (az olasz szöveget a zeneszerző beírta a brácsaszólam alá): „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság / rajtam a kárhozott nép városába. / …Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” (Ez az utolsó, híres sor mintegy mottóként, formatagoló funkcióban többször visszatér majd.) A tétel középrészében hárfa-glissandók, basszusklarinét-szóló és két klarinét érzéki duettje jelzi az Isteni színjáték Ötödik énekéből a Francesca da Rimini epizód kezdetét. A sógorával bűnös szerelembe esett Francescának a kottába beírt szavait angolkürt tolmácsolja hárfakísérettel: „Nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban…”. A rákövetkező 7/4-es ütemű „Andante amoroso” szakasz nyilvánvalóan ezt a régi szép időt idézi fel. A szenvedélyes szerelmi jelenetnek a „Ki itt belépsz” verssor megjelenése vet véget, visszazökkentvén a hallgatót a pokol rideg valóságába. A tétel első részének rövidített visszatéréséhez sötéten groteszk zene vezet át, melynek klarinét-brácsa trillamotívuma Liszt kommentárja szerint „istenkáromló, gúnyos röhögést” jelenít meg. A 2. tétel („Purgatórium”) varázslatos zenéjének a komponista eredetileg a „Látomás” (Vision) címet adta. A tétel középrészében ötszólamú fúgaexpozíció bontakozik ki, amely nagy fokozás után grandioso csúcspontba torkollik. A „Purgatórium” után szünet nélkül következő Magnificat kezdetén a női vagy fiúkar az egyik gregorián Magnificat-dallamot intonálja Mária hálaénekének első két sorára: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.” (A szerző kívánsága szerint a kórust úgy kell elhelyezni, hogy a közönség számára láthatatlan legyen.) A záró szakaszban az egészhangú skálára épített, „földöntúli” harmóniasort hallgatva úgy érezhetjük, mintha Lisztnek mégis csak sikerült volna a Paradicsomot megkomponálnia…