Első zongoraversenyének bemutatója idején Johannes Brahms mindössze 26 éves volt. A mű hosszú alkotói folyamat eredményeként született meg: csírája egy azóta elveszett kétzongorás szonáta volt, amelyet a zeneszerző 1854-ben komponált. Mivel úgy érezte, hogy a mű zenei anyaga helyenként túlnő a két zongora kifejezési lehetőségein, a szonáta 1. tételét rögtön elkezdte szimfónia-tétellé átdolgozni, ám ezzel sem volt elégedett. Végül ez a zene, jelentősen átformálva, első zongoraversenyének nyitótételében találta meg igazi helyét. A zongoraverseny-tétel első változatát a komponista 1856 őszén elküldte jóbarátjának, Joachim József hegedűművésznek, az ő javaslatai alapján átírta, majd ismét elküldte Joachimnak… (még 1859-ben, a mű első nyilvános előadásai után is javítgatott rajta). A finálét 1857 végén, a lassú tételt pedig pár héttel azután fejezte be – s ez a két tétel is ugyanazt az utat járta be: Joachim, mint többszöri külső kontroll, s újabb és újabb javítások. Ennyi gondos, aprólékos munka után különösen keserű csalódás lehetett az ifjú zeneszerző számára, hogy zongoraversenyét kezdetben a közönség és a kritikusok részéről is teljes értetlenség fogadta; 1859 januárjában, a lipcsei Gewandhaus-beli bemutatón a mű egyértelműen megbukott. Ám Brahms biztos volt benne, hogy végül értő fülekre fog találni, s az utókor őt igazolta…

A közel egyórás kompozíció fizikai és intellektuális szempontból is nagy megterhelést jelent minden zongoraművész számára. Brahms robusztus zongorastílusa, zenéjének rendkívüli intenzitása különleges állóképességet követel – Robert Schumann írta már 1853-ban a szerző fiatalkori szonátáiról, hogy azok tulajdonképpen „rejtett szimfóniák”. A d-moll zongoraversenyt egyik elemzője, a mintegy 80 évvel korábbi irodalmi és zenei áramlat szenvedélyes moll-kompozícióihoz hasonlítva „Sturm und Drang” műnek nevezi. Az impozáns nyitótétel szimfonikus méretű zenekari expozíciójával és nagy karakterbeli kontrasztjaival tűnik ki; a hosszan kitartott pedálhang fölött megszólaló főtémájának szaggatott ritmikája Beethoven 9. szimfóniájának kezdetét juttatja eszünkbe. A viharos nyitótétel után nagy kontrasztként megszólaló Adagiót a zeneszerző Clara Schumann „gyengéd portréjának” nevezte.(Brahms 1853 szeptemberében ismerkedett meg a Schumann-házaspárral, s egy fél évvel később, Robert Schumann idegösszeomlása, öngyilkossági kísérlete és az endenichi gyógyintézetbe költözése után visszatért Düsseldorfba a családhoz, segíteni Clarának, s az idősebb pályatárs 1756-ban bekövetkezett haláláig ott is maradt. Számára feleségként, anyaként és muzsikusként is Clara testesítette meg az ideális nőt.) A zongoraverseny szonátarondó-fináléjának közvetlen modellje Beethoven c-moll koncertjének zárótétele lehetett; a sok formai egyezés mellett azonban ez a zene mégis Brahms hangján szól, és számos egyéni ötlettel is szolgál – ilyen például a középső epizód fugatója, vagy a tétel végi nagy kadenciát követő, kétszeri tempóváltással hatalmasra duzzasztott, hatásos coda.