D-dúr (“A reggel”) szimfónia, No. 6

 

Joseph Haydn: D-dúr szimfónia,  Hob.I:6 (Le matin – A reggel)

I. Adagio – Allegro
II. Adagio – Andante – Adagio
III. Minuetto. Trio
IV. Finale. Allegro
 

Joseph Haydn (1732-1809) 1761-ben állt az Esterházy hercegi család szolgálatába. Ugyanebben az évben készült el azzal a három szimfóniával, melyet az utókor A reggel, A dél és Az este melléknevekkel illetett. A névadás nyilván az első szimfóniát indító lassú bevezetés (Adagio) napfelkelte-víziójára vezethető vissza. (Bőséggel találunk ehhez hasonló lassú bevezetéseket a későbbi Haydn-szimfóniák között is.) A kompozíciók a hercegi család bécsi rezidenciáján (Wallnerstraße) csendültek fel első ízben. Mindhárom darab rendkívül érzéki képet nyújt az Esterházy zenekarról, nagyszerű együttes lehetett, szinte minden pult mögött elsőrangú hangszerjátékos, esetenként virtuóz ült. Az utóbbiak közé tartozott a koncertmester, az itáliai Luigi Tomasini, aki 1759-től állt hercegi szolgálatban. Az ő különleges muzikalitásának és hangszertudásának hódol a D-dúr szimfónia hegedűversenynek is beillő lassú tétele.

                A „debütáló” udvari zeneszerző – ha nem is ilyen mértékben, de – a többi hangszeresnek is igen igényes játszanivalót komponált. Az első tételt hallgatva világos, hogy remek fuvolista és oboista állt Haydn rendelkezésére, s valószínű, hogy a kürtöst sem érdemtelenül állította a tétel egyik legfontosabb dramaturgiai pillanatában a figyelem középpontjába: a visszatérést a kürt szólója „jelenti be”. (Strukturálisan olyannyira hasonlít ez a momentum a négy évtizeddel későbbi Eroica-szimfónia hasonló helyéhez, hogy az egyezés akár véletlen is lehet…)

                Egészen eredeti és ritka hangszerelési megoldásnak kell tartanunk a menüett és a trió néhány passzázsát, hiszen ebben az időszakban még viszonylag ritkán kerül szóló szerepkörbe a fagott, a cselló vagy a nagybőgő. A negyedik tétel pompás és virtuóz Allegrójában ismét rácsodálkozhatunk a fuvolistára, a hegedűsre vagy a csellistára. A tétel rendkívüli közvetlenséggel szólal meg az akkor még nagyon is közelmúltnak számító barokk korszak népszerű műfajának (concerto grosso) a hangján; érezzük, hogy ez a korai zenekari darab még nem a klasszikus szimfonikus eszmény jegyében fogant. Átmeneti, éppen ezért izgalmas mű.

(Molnár Szabolcs)