Adagio

Samuel Barber (1910–1981) a 20. század egyik legnépszerűbb és a század közepén legtöbbet játszott amerikai zeneszerzője volt. A New York-i Curtis Institutban zongorát, magánéneket és zeneszerzést, később Bécsben éneket és vezénylést tanult, s bariton-szólistaként rövid ideig tartó karriert is befutott. Az európai, s különösen az itáliai kultúra iránti affinitását számos utazás és egy 1935-től 37-ig tartó római tartózkodás erősítette, melynek során, 1936-ban megkomponálta egytételes szimfóniáját, s a művet azonnal bemutatták Rómában, Clevelandben és New Yorkban, valamint 1937-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon is (ekkor hangzott el a fesztiválon első ízben amerikai szerző darabja). Nemzetközi hírnevét a vonószenekari Adagióval szilárdította meg, melynek 1938-as ősbemutatóját Arturo Toscanini vezényelte az NBC Szimfonikus Zenekar élén. Ettől kezdve szinte valamennyi kompozícióját prominens előadók és együttesek felkérésére írta: Második szimfóniáját például az amerikai légierő megrendelésére, amelynél 1942-től 1945-ig maga is szolgált; Zongoraszonátáját az amerikai Zeneszerzők Szövetsége fennállásának 25. évfordulójára (a művet Vlagyimir Horowitz mutatta be); három további művét a New York-i Lincoln Center illetve a Metropolitan Opera fölavatására. Élete során számos kitüntetésben és díjban részesült – többek között a Pulitzer-díjatiselnyerte Vanessa című operájáért, 1958-ban.

Barber, számos kortársával ellentétben nem csatlakozott kora avantgárd zeneszerzői mozgalmaihoz; kifejező, lírai dallamosságra épülő zenei nyelvezete lényegében megmaradt a 19. század formai és harmóniai keretei között. Ez a stílus jellemzi talán legnépszerűbb darabját, a vonószenekari Adagiót is, amelyet Arturo Toscanini a nagysikerű, 1938. november 5-i bemutató után is a műsorán tartott, és még több más európai és amerikai városban dirigált. A mű hihetetlen karriert futott be a koncerttermeken kívül is: felhasználták számos filmhez, többek között David Lynch Az elefántember (1981), illetve Oliver Stone Oscar-díjas A szakasz (Platoon, 1986) című alkotásához. Az Adagiót sugározta a rádió például Roosevelt elnök halálhírének bejelentésekor, s a BBC egyik 2004-es adásában a hallgatók „minden idők legszomorúbb klasszikus darabjának” válaszották…

Az Adagio valójában Barber egyetlen vonósnégyesének lassú tétele, a szerző által készített vonószenekari átiratban. Ajánlása a komponista nagynénjének és nagybátyjának, egyben tanulmányai és pályája során is legfőbb zenei mentorainak, az alténekesnő Louise Homernek és a zeneszerző Sydney Homernek szól. Az egyszerűségében is megkapó, katartikus hatású mű dinamikája egy nagy csúcsponttól eltekintve mindvégig a piano és pianissimo-tartományban mozog, ám a szerző a szólamszám változtatásával (4-9 szólam), a zene szövetének elvékonyításával illetve dúsításával a homogén vonószenekari hangzásból is finom árnyalatokat képes elővarázsolni.