„A koncertek középúton járnak a túl nehéz és a túl könnyű között; nagyon briliánsak, kellemesek a fülnek, természetesen anélkül, hogy üresek volnának. Itt-ott a szakértők is megtalálhatják a magukét, de úgy, hogy a nem szakértőket is kielégíti, anélkül hogy tudnák, miért” – számolt be apjának Mozart (1756-1791) 1782 december végi levelében. Három frissen elkészült zongoraversenyről szólt a híradás. A műfaj iránt ekkoriban igen nagy volt az érdeklődés Bécsben. A kitűnően zongorázó Mozart számára pedig kiváló alkalomnak bizonyult a bemutatkozásra és a város meghódítására. A zongoraverseny a következő öt évben is Mozart legfontosabb műfaja maradt, nem kevesebb, mint tizenöt zongorakoncertet komponált, többnyire saját előadásra. Az A-dúr zongoraverseny esetében a zenekari anyagot Mozart úgy dolgozta ki, hogy a darab előadható legyen vonósnégyes-kísérettel is. Így zongorás kvintettként az amatőr muzsikusok igényeinek is megfelelt.

            A kompozíció dimenziói, összetettsége – tekintettel a bécsi közönségre – nem hasonlítható a salzburgi korszak egyik utánozhatatlan csodájához, a K 271-es Esz-dúr koncerthez, néhány zenetörténész a művet egyenesen visszalépésnek tekinti. A bírálók a formára, struktúrára vonatkozó elvárásaikkal – mint oly sokszor – ezúttal is érzéketlennek mutatkoznak a kompozíció egyéb szépségeivel szemben. Charles Rosen nem tartozik közéjük. A mű „tágassága az I. tétel melodikus anyagának gazdagságából fakad: rövid motívumokat és átvezető passzázsokat nem számítva, négy hosszú dallamot hallunk csak a ritornellben (közülük egy többé nem is tér vissza), plusz zárótémát, a zongora pedig ezekhez még két új témával járul hozzá. A kidolgozás teljes egészben új anyagra épül, és semmiféle kapcsolatban nincs az expozícióval. Nem pazarlás ez, mivel Mozart olyan komplex és egész dallamokat ír, amelyek nem bírják el a kidolgozás súlyát. Mindegyik teljesen szabályos: kerek 8-ütemes frázisokat hallunk, a témák második fele pedig mindig visszaüt az elsőre. A zene mégsem szögletes vagy monoton, és kontinuitása is zavartalan. Az átvezetések mesteriek, és az egyes dallamok egyensúlya, valamint a tétel egészében való elhelyezése is tökéletes érzékre vall. Ami a zene méltóságát adja, és a súlytalanságtól megóvja, az a melódiák gazdagsága és folytonos expresszivitása: nem találunk még egy nyitó concerto-tételt, amelyben Mozart ennyire mellőzte volna a drámai meglepetéseket, vagy aszimmetrikus feszültségek affektusait. Lényegében egyedülálló darab, ami közelebb áll a hegedűversenyekhez, mint a többi, drámai fogantatású zongoraversenyhez.” (Komlós Katalin fordítása)

            A lassú tétel első négy ütemét Mozart Christian Bach egyik nyitányából (La calamita de cuori) vette kölcsön. A londoni Bach 1782 januárjában hunyt el, s Mozart ezzel a gesztussal vett tőle búcsút.

            A tompa-fényű Andantét rendkívül friss rondó követi. A tétel frappírozó megoldásai a későbbi versenyművek remek buffa-fináléit jósolják.