Ez történt


Magyar Hírlap – Zsiray-Rummer Zoltán kritikája

2012. 01. 06.


Halálba vonuló hangjegyek, furcsa zenei ív

Érdekes összeállítású koncertet adott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kedden este a Művészetek Palotájában, az izraeli karmester, Yoav Talmi vezényletével. Az elsőként elhangzó mű a mester saját szerzeménye, az Elégia vonósokra, üstdobra és tangóharmonikára – Dachaui gondolatok című darab volt.
Talmi ezt lengyel nagyszülei emlékének ajánlva szerezte, akik ismeretlen helyen és időben haltak meg valamelyik náci koncentrációs táborban: ő szerencsésen megúszta, mivel szülei még 1936-ban kivándoroltak az akkori Brit Palesztinába. A bevallottan néhány kölcsönvett motívummal dolgozó Elégia különös mű: a huszadik század sűrítménye, Mahler Gyermekgyászdalainak néhány elemével és egy Bach-csellószonáta dallamával fűszerezve. Nem rossz darab, de nem is a legjobb kortárs munkák közül való. Szomorkás hegedűszólammal indul, majd a merengésbe beledübörög az üstdob: a német katonák bevonulnak Lengyelországba? Egy zsidó dallam fájdalmas hangjai, a gyászdalok egyikének motívumai, aztán az egymásba leomló vonósszólamok, ismét üstdob-fenyegetés: a fellobbanó és az elveszett remény képei ezek. A Bach-szonáta gyönyörű-zseniális, korát megelőző hangjai után a megnyugvás, lassú elhalkulás kifutása következik, épp csak megszólaló üstdobbal. Yoav Talmit a dachaui látogatások is inspirálták a mű megírására. Aki látott már lágermúzeumot, tudja: még a fűszál sem úgy áll, mint máshol. Súly nehezedik rá.

A nehéz gondolatok után éles váltás következett: jött Cyprien Katsaris, a ciprusi–francia zongoraművész, perdül-fordult, majd közölte: ő most improvizálna egyet, mivel nagy rajongója Lisztnek, és az ő kora óta igencsak kihalt ez a technika, csak a dzsesszben és az orgonistáknál maradt meg. Tehát elő ráadást kapunk: Lisztbe oltott Wagner-nyitány (ó, az átiratai!), egy kis Katsarisszal elegyítve. Kétségtelen, jól peregnek az ujjai! Aztán vissza a kerékvágásba és a műsorhoz: érkezik a nácik által betiltott Mendelssohn I., g-moll zongoraversenye, szinte explicit párhuzamként az Elégia után… Katsaris pedig lubickol a csillámló zongoraversenyben, úszik a vérbeli romantikus dallamokon, a virtuóz részektől a csordogáló lassú tételen át a zárórész újabb csilingeléseiig.

A szünet után ismét ugrunk, és Dvorák d-moll VII. szimfóniáját kapjuk: ha folytatjuk a talán erőltetett tematikakeresést, akkor a hangnemben találjuk meg. A d-moll ugyanis a drámai tragikum egyik hordozója – lásd Mozart Requiemjét. A szélesen folyó szimfóniát élvezi a zenekar és Yoav Talmi is: a remekbe szabott második tételt, vagy a finálé vágtáit és azok bukolikus megszakításait rendre jól megformálják, úgy tűnik, Talmi világos utasításokkal és gesztusokkal működtette a kohéziót.

Ami azt illeti, ez a koncertműsor furcsa ívet írt le, merengéstől fellélegzésig.

 

Zsiray-Rummer Zoltán