Maurice Ravel 1904/1905-ben komponálta Miroirs (Tükrök) című ciklusát zongorára. A sorozat öt darabból áll: Noctuelles (Éjjeli lepkék), Oiseaux tristes (Szomorú madarak), Une barque sur l’océan (Bárka az óceánon), Alborada del gracioso és La vallée des cloches (Harangok völgye). A zeneszerző mindegyik zongoradarabot egy-egy barátjának ajánlotta, akikkel 1902-től rendszeresen találkozott az Apaches (Apacsok) nevű, a kortárs irodalom, zene és képzőművészet kérdéseiről eszmecserét folytató csoport összejövetelein. Az Alborada címzettje Michel-Dimitri Calvocoressi, zenetörténész és kritikus, akivel Ravel a párizsi Conservatoire növendékeként ismerkedett meg, és kötött életre szóló barátságot.
Az Alborada del gracioso a sorozat talán legnépszerűbb darabja, az egyetlen, amely nem francia, hanem spanyol címet visel. Az „alborada” (hajnali dal, szerenád) a nagy ünnepek alkalmával hangzott el, s a népi gyakorlatban is előfordult a legkülönfélébb funkcióban. A „gracioso” a spanyol színpadi szerzők, többek között Calderon és Lope de Vega darabjainak komikus szolgafigurája (angol nyelvterületen általában „bolond”-nak, nálunk „bohóc”-nak szokták fordítani). Ravel műve ugyan a címén kívül nem mutat semmilyen konkrét hasonlóságot a spanyol népi alboradákkal, a zene mégis egyértelműen „spanyolos”. A komponistára általában jellemző volt a Franciaországban egzotikusnak számító zenei elemek használata; a számos művében jelen lévő spanyol kolorit azonban mással magyarázható: édesanyja baszk/spanyol származású volt, így az ibériai félsziget zenei világa szinte születésétől fogva ismerős lehetett számára.
Ravel korának egyik legkiválóbb hangszerelője volt. Gyakran írta át a saját, illetve más szerzők zongoraműveit zenekarra – a leghíresebb ilyen munkája Muszorgszkij Egy kiállítás képei című darabjának zenekari változata. A Miroirs ciklusból ő maga csak az Une barque sur i’océant és az Alborada del gaciosót hangszerelte meg (ez utóbbit 1918-ban); a másik háromból később, más szerzők készítettek átiratot. Ravel esetében talán nem is a legmegfelelőbb szó az „átirat”; ő valójában sajátos módon újrakomponálta-újraértelmezte az eredendően zongoraszerű műveket, úgy, hogy azok eredendően zenekari művekké váltak. (Nem véletlen, hogy az Alborada del graciosónak mindkét formája egyaránt népszerű.) A zenekari változat, bár első látásra nem sokban különbözik a zongoradarabtól, a zseniális hangszerelés révén mégis teljesen másnak hat, s a mű eredendően humoros, parodisztikus jellegét talán még inkább érvényre juttatja. Kétféle zenei anyagra épül: az első ritmikailag izgalmas, táncos, szinte eltúlzottan „spanyolos” zene, s utána kezdődik a tulajdonképpeni esetlen, érzelmes gesztusokkal teli szerenád, amely recitativo-szerű szabadsággal szólal meg a fagotton. A háttérben azonban mindvégig ott bujkál a kezdő tánckarakter, s a darab utolsó részében teljes pompájában tér vissza, látványos befejezést adva ennek a rendkívül eredeti, színpompás hangzású műnek.

Claude Debussy 1894-ben már komponált egy három darabból álló, Images (Képek) című zongoraciklust. A teljes sorozat nyomtatásban csak 1977-ben jelent meg, Images (oubliées) címmel – az oubliées (elfelejtett) jelzővel azért egészítették ki az eredeti címet, hogy a ciklus ne legyen összetéveszthető a két népszerű, 1905-ben és 1907-ben publikált Images sorozattal. A Sarabande-ot Maurice Ravel hangszerelte meg 1923-ban, a másik két darabból pedig Kocsis Zoltán készített zenekari átiratot. A „melankolikusan és édesen” előadandó első darab után következő Sarabande elé ezt írta Debussy: „…méltóságteljes és lassú eleganciával, kicsit úgy, mint amilyen egy régi portré, emlék a Louvre-ból stb.…” A nagyon élénk, sziporkázóan humoros harmadik darab a „Nous n’irons plus au bois” kezdetű francia gyermekdal első sorára épül.

George Gershwin a nagy sikerű Rosalie című show – melynek zenéjét a magyar származású Sigmund Romberggel közösen komponálta – 1928. januári bemutatója után márciusban Európába utazott, hogy kissé kipihenje magát. Ekkor tervezte befejezni a két évvel korábbi párizsi utazásakor „Very Parisienne” felirattal papírra vetett vázlatait, azaz az Egy amerikai Párizsban című művét. A párizsi sugárutakon hallható taxidudák hangja olyannyira elkápráztatta, hogy egy barátjával az Avenue de la Grand Armee autósüzleteiben vásárolt néhányat, hogy hangjukat készülő művébe is belekomponálhassa.

A három egymáshoz szorosan kapcsolódó részből álló műben Gershwin – saját szavaival élve – megjeleníti „egy amerikai látogató impresszióit, amint kóborol Párizsban, hallgatja a különböző utcai zajokat és magába szívja a francia atmoszférát.” Ez a leírás leginkább az első részre illik, amelyet egy blues-os második szakasz követ, amelyben „amerikai barátunk megadja magát a honvágynak”. Ugyanakkor – mint Gershwin írja – „a nosztalgia nem halálos betegség”, így az amerikai látogató a mű harmadik részében „ismét éber szemlélője a párizsi életnek”.

Az Egy amerikai Párizsban című szimfonikus zenekari kompozíció ősbemutatójára 1928. december 13-án került sor a Carnegie Hallban, a New Yorki Filharmonikus Zenekar előadásában, Walter Damrosch vezényletével. Gershwin arra a kérdésre, hogy vajon a klasszikus repertoár részévé válhat-e a műve, így válaszolt: „Tudják, ez nem egy Beethoven-szimfónia. Ez egy humoros darab, semmi ünnepélyesség nincs benne. Nem arra való, hogy könnyeket fakasszon. Ha – mint egy könnyű, vidám darab, benyomások sorának zenei kifejezése – örömöt okoz a szimfóniák közönségének, akkor elérte a célját.”

Az Egy amerikai Párizsban Gershwin egyik legnépszerűbb kompozíciója lett. A mű első lemezfelvétele 1929-ben készült az RCA Victor lemezcég számára. A felvételre meghívták a zeneszerzőt is, azonban a lemezcég zenekarát vezénylő Nathaniel Shilkret – arra hivatkozva, hogy a hangfelvétel minőségéért ő maga felel – kitessékelte őt a stúdióból. Valamivel később mégis visszahívta, ugyanis kiderült, hogy nincs, aki eljátssza a rövid cseleszta szólót, amit így a felvételen a zeneszerző előadásában rögzítettek. 1951-ben zenés film is készült An American in Paris címmel (rendező: Vincente Minnelli, főszereplők: Gene Kelly és Leslie Caron), melybe több más Gershwin-zene mellett egy táncjelenet kísérőzenéjeként – Johnny Green átdolgozásában – a címadó művet is beillesztették.

A fiatal J. S. Bach számára meghatározó élményt jelentett az olasz concerto (versenymű) megismerése. Weimari udvari orgonistaként Vivaldi és más szerzők hegedűversenyeit írta át orgonára, illetve csembalóra, s ettől kezdve pályájának minden szakaszában komponált versenyműveket. Hegedűversenyei a legújabb kutatások szerint valószínűleg lipcsei szolgálata idején keletkeztek. A zeneszerző a Tamás-templom karnagyaként működött a városban 1723-tól haláláig, 1750-ig; világi zene komponálására mindenekelőtt egy hivatásos zenészekből és egyetemi diákokból álló társaság, a Collegium Musicum adott számára lehetőséget, melyet 1929-től egy rövid megszakítással egészen az 1740-es évek elejéig vezetett. Az együttes heti rendszerességgel tartott hangversenyeire nyáron szabad téren, télen egy kávéházban került sor.
Hogy a Collegium Musicumot hetente ellássa játszani valóval, Bach minden bizonnyal gyakran fordult az átírás jól bevált, a barokkban mindennapos gyakorlatához: egy kivétellel például valamennyi csembalóversenye más hangszerre komponált concerto átirata – többek között az E-dúr hegedűversenyt is átírta csembalóra, D-dúrban. Mivel hegedűversenyeinek legnagyobb része elveszett, különös szerencse, hogy legalább ezekből az átiratokból többé-kevésbé rekonstruálni lehet az eredetit – például a híres d-moll oboa-hegedű kettősverseny is ilyen későbbi, a kétcsembalós verzióból készült rekonstrukció. Eredeti formájában mindössze két szóló-hegedűverseny – az E-dúr és az a-moll –, valamint a d-moll kéthegedűs verseny maradt fenn.
A barokk concertók Vivaldi által is használt formamodellje három tételes. A gyors nyitótétel általában a zenekari és szólórészek váltakozására épülő, ún. ritornell-formát követi, melyben a tételt indító, s aztán újra és újra visszatérő zenekari anyag (a ritornell) szabadabb szerkesztésű szólórészekkel váltakozik, melyek teret adnak a szólista virtuóz képességeinek megcsillogtatására is. Az E-dúr hegedűverseny 1. tétele egyedi megformálású: három nagy részből áll. Az elsőben a rövid szólók a zenekari ritornell-témába épülnek be, variálva, továbbfejlesztve, mintegy fellazítva azt. A cisz-mollban induló második rész a hosszabb szóló-szakaszoké, míg a harmadik az első pontos visszatérése. A mű híres Adagiója (szintén cisz-mollban) markáns basszus-témával indul, melynek jellegzetes kezdőmotívuma átszövi az egész tételt. A hegedűversenyt páratlan ütemű, táncos karakterű 3. tétel zárja.

Leonard Bernstein West Side Story című műve az első mai értelemben vett musical. A műfaj többi, főleg későbbi kompozíciójához képest maradandó értékét részben a jól megválasztott irodalmi alapnak köszönheti: a mű ugyanis Shakespeare Rómeó és Júlia című drámájának zenés adaptációja. Bernstein és szövegírói kezdetben egy Manhattanben élő zsidó és katolikus család közti vallási konfliktus keretei közt tervezték feldolgozni a klasszikus szituációt, azonban később a szereplők identitását kétszer is megváltoztatták. Előbb a helyszín átkerült a Keleti partra, mint amerikaiak és mexikói bevándorlók feszültsége, s csak évekkel később nyerte el a szövegkönyv a végső formáját, amelyben az amerikaiak és a Puerto Rico-i bevándorlók a konfliktus főszereplői. A West Side Story 1957-es Broadway premiere hatalmas siker lett, a produkciót hat Tony-díjjal jutalmazták, majd a musical 1961-es filmadaptációja a 11 Oscar-díj jelölésből tízet elnyert.

A West Side Storyban fontos szerepet kap a tánc: színpadi látványelem, kommunikációs és érzelemkifejezési lehetőség is egyben. Nemcsak a tánciskolai jelenet színes kavalkádjában, de a z amerikai Jets banda és vezetője, Riff fojtott hangvételű jelenetében (a „Cool” fúgában) is táncot látunk, sőt a két ellenséges tábor vezetője közti párbajjelenet is eltáncolva megy végbe. A táncok igen hangsúlyos jelenléte indokolja, hogy Bernstein a West Side Story zenéjéből 1961-ben összeállított zenekari szvitnek a Szimfonikus táncok címet adta. A Szimfonikus táncok a West Side Storyból virtuóz zenekari mű, méltán népszerű repertoárdarabja a szimfonikus zenekaroknak. Zenéjében az eredeti mű összes zenei rétege megtalálható a cool jazztől latin-amerikai társastáncokon át egészen a szinte Stravinskyra emlékeztető klasszikus zenéig.

A szvit az eredeti darab tételeinek sorrendjét követi. A Prológban megismerhetjük a Jets és a Sharks nevű két bandát. A „Somewhere” című dal és az azt követő Scherzo álomszerű képek a két csoport kibéküléséről. A Mambo, a Cha-cha és a Találkozás a tánciskolai jelenet táncait és a két ellenséges táborhoz tartozó fiatal első találkozását jelenítik meg. A virtuóz vibrafon-szólóval kísért „Cool” fúga a Jets csapat feszült tánca, ezt követi a tragikus Párbajjelenet. A szvitet a „Somewhere” dallamát visszaidéző Finale zárja.