Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy ha valaki valamit jól csinál, akkor arról azt gondoljuk: az a világ legegyszerűbb dolga. Ilyen például, amikor egy zenemű szinte magától megszületik a színpadon. Csak akik a kulisszák mögött dolgoznak, tudják: ahhoz, hogy a hallgatónak-nézőnek ez legyen az érzése, mindennek „klappolnia” kell. Mintha a kompozíció érzékeny szerkezet lenne: megannyi kis fogaskerekének kell óramű pontossággal forognia, minden elemnek, alkatrésznek súrlódásmentesen kell illeszkednie és együtt dolgoznia a tökéletes működéshez. Egy jól megírt opera is ilyen: a jelenetek, szereplők, hangulatok változatosan sokfélék, mégis logikusan kapcsolódnak egymáshoz, a cselekmény fordulatokban gazdag; darabjai, mint egy kirakós kerülnek folyamatosan egymás mellé, s a végén összeáll a kép. Egy előadás létrehozása nem különbözik ettől a folyamattól: szintén több résztvevő munkájának gyümölcse, amelyben mindenki másért felel. Ezen a délutánon megleshetjük, kik építik fel a produkciót, hogyan alakul ki egy előadás, kik dolgoznak benne együtt, mit adnak hozzá a hangszerek, az énekesek személyiségei. „Darabokra szedjük” a klasszikus tündérmese szerkezetét, egyes fogaskerekeket kézbe véve is megvizsgálunk, belekukkantunk, mitől forog, mitől működik, s ki az, aki működteti. Mitől lesz izgalmas egy történet még akkor is, ha ismerjük a végkifejletét?