Ezt a mindenki által szeretett darabot helyesebb volna Varázshárfa-nyitányként emlegetni, hiszen eredetileg ehhez az 1820-ban keletkezett meseoperához írta Schubert. A Varázshárfa nyolc előadás után lekerült a műsorról, és azon nyomban elfelejtették. Nyitányát csupán a kiadó kapcsolta össze a Rosamunda-kísérőzenével, majdnem harminc évvel Schubert halála után. 

A Rosamunda, Ciprus királynője c. színdarabot 1823-ban tűzte műsorra a Theater an der Wien. A darab szerzője ugyanaz a Helmina von Chézy volt, aki Carl Maria von Weber Euryanthe-jának librettóját is írta, komoly akadályokat gördítve ezzel a zeneszerző útjába. A Rosamunda sem mondható éppenséggel irodalmi remekműnek. Mindössze kétszer adták Bécsben, Schubert kísérőzenéjével, aki azonban nem írt új nyitányt a darabhoz, ehelyett egy másik operájának, az Alfonso és Estrellá-nak a nyitányát használta fel újra (ezt az operát Schubert életében egyáltalán nem adták elő).

A Varázshárfa/Rosamunda-nyitány borongós c-moll bevezetéssel kezdődik, melyet felszabadult hangulatú C-dúr allegro követ. Nincs hiány pazarul hangszerelt, vonzó dallamokban:  a nyitány, miután megszabadult mindkét hozzákapcsolódó sikertelen színpadi műtől, mint önálló darab foglalta el megérdemelt helyét Schubert legnépszerűbb kompozíciói között.

Csajkovszkij Hegedűversenyét 1878 tavaszán komponálta, s jó barátjának, Auer Lipótnak dedikálva jelentette meg. Auer a hegedűszólam bizonyos részeit hangszerszerűtlennek találta és szerette volna átdolgozni, de nem volt rá ideje. Így az 1789 márciusára kitűzött bemutató elmaradt, s híre ment, hogy Csajkovszkij hegedűversenye játszhatatlan… Végül az orosz származású Adolf Brodszkij mutatta be 1881-ben Bécsben, Richter János vezényletével.

A mű 1. tételének formai érdekessége, hogy a hosszú, bravúros kadenciát a szólista nem a tétel legvégén, hanem a kétharmadánál, mintegy a visszatérésre való rávezetésként játssza el. A „Canzonetta” feliratú lassú tételt a fúvósok színpompás hangzású bevezetője indítja, s majd ez vezet rá a szünet nélkül következő fináléra is, amely a nyitótételhez hasonlóan felvonultatja a 19. századi hegedűjáték teljes technikai arzenálját, s könnyed rondótémájával és dudakíséretes, rusztikus epizódjával rendkívül hatásos kicsengést ad a műnek.

„E szimfónia a felfokozott, szenvedélyes ünnepélyességnek, a szinte árnyékmentesen fénylő ragyogásnak minden addigit felülmúlóan merész zenébe öntése. Tematikája szenvedélyesebb, sodróbb lendületű, hangszerelése fényesebb, színesebb, harsogóbb minden addigi zenekari művénél! Annak idején már Mendelssohn fenntartás nélkül megcsodálta hangszerelésének csodálatos pompáját. Nem hiába mondta egyszer Beethoven, hogy zenéjével megtanítja az embereket a szellem isteni őrjöngésére; ha valaha, úgy ebben a szimfóniában sikerült ezt a célt elérnie.” (Bartha Dénes)

(tovább…)