„E szimfónia a felfokozott, szenvedélyes ünnepélyességnek, a szinte árnyékmentesen fénylő ragyogásnak minden addigit felülmúlóan merész zenébe öntése. Tematikája szenvedélyesebb, sodróbb lendületű, hangszerelése fényesebb, színesebb, harsogóbb minden addigi zenekari művénél! Annak idején már Mendelssohn fenntartás nélkül megcsodálta hangszerelésének csodálatos pompáját. Nem hiába mondta egyszer Beethoven, hogy zenéjével megtanítja az embereket a szellem isteni őrjöngésére; ha valaha, úgy ebben a szimfóniában sikerült ezt a célt elérnie.” (Bartha Dénes)

I. Poco sostenuto. Vivace II. Allegretto III. Presto IV. Allegro con brio

A kompozíció 1811-1812-ben készült, a kézirat tanúsága szerint a befejezés dátuma május 13. A darab érzelemvilágát a világtörténelmi események (napóleoni háborúk) és a szerző magánéletének derűsebb időszakához (melynek nevezetes epizódja a csehországi Teplitzben eltöltött nyaralás, amikor Beethoven zárkózott, emberkerülő természete ellenére élénk társasági életet élt) kapcsolódó élmények határozzák meg. A szimfónia olyan hangot üt meg, melynek eddig sem Beethovennél, sem más szerzőnél nem akadt példája. „E szimfónia a felfokozott, szenvedélyes ünnepélyességnek, a szinte árnyékmentesen fénylő ragyogásnak minden addigit felülmúlóan merész zenébe öntése. Tematikája szenvedélyesebb, sodróbb lendületű, hangszerelése fényesebb, színesebb, harsogóbb minden addigi zenekari művénél! Annak idején már Mendelssohn fenntartás nélkül megcsodálta hangszerelésének csodálatos pompáját. Nem hiába mondta egyszer Beethoven, hogy zenéjével megtanítja az embereket a szellem isteni őrjöngésére; ha valaha, úgy ebben a szimfóniában sikerült ezt a célt elérnie.” (Bartha Dénes)

Schindler (Beethoven titkára) említi, hogy a zeneszerző kedvenc olvasmányai közé tartozott Homérosz Odüsszeiája, 1812-ben egy operalibrettóról is tárgyalt Theodor Körner költővel, melynek tárgyát az eposzból merítették volna. Ugyanebben az időben – vázlatkönyvének tanúsága szerint – a görög időmértékes verselés megzenésítésének problémája foglalkoztatta. A szimfónia-vázlatok pedig elárulják, hogy a zenei anyagból elsőként a metrikus lüktetésre vonatkozó ideák kristályosodtak ki, a dallamanyag későbbi fejlemény. S valóban, a szimfónia valamennyi tétele görög verslábakon „áll”. A különösen népszerűvé váló második tételben például egy daktilusból és spondeusból álló adoniszi sor képlete vonul végig. A kortársi beszámolók és a szembetűnő stiláris jegyek együttesének köszönhető, hogy a mű legtöbb elemzése az antikvitáshoz köti a szimfónia eszmei programját. Szabolcsi Bence például az első tétel szokatlanul hosszú lassú bevezetését egy antik ünnep bejelentésének nevezte. Ezt követi maga az ünnep. A II. tétel „álom a könnytelen és méltóságos görög halálról, a bánatról, mely éppúgy az élet nagy ütemére lejt, mint az ünnepi felköszöntő.” A III. tétel „szikrázó körtánc, elszakadás az anyagtól, fellendülés a legfőbb magaslatokba”. A IV. tétel maga a „bacchanál, szüreti mulatság és részeg tántorgás”. Nem véletlenül nevezte Wagner a darabot a „tánc apoteózisának”.