Stéphane Mallarmé (1842–1898) egyike volt a francia költészet nagy megújítóinak. Művei, melyek komplex jelképekkel vannak tele, nem annyira gondolatokat, mint inkább lelkiállapotokat jelenítenek meg, nem történeteket mondanak el, inkább hangulatokat fejeznek ki.

Mallarmé eklogája, a L’Après-midi d’un Faune (Egy faun délutánja) 1876-ban jelent meg nyomtatásban. Debussy először huszonkét évesen, 1884-ben zenésített meg Mallarmé-költeményt. Három évvel később a fiatal zeneszerző csatlakozott ahhoz a művészcsoporthoz, amely minden kedden találkozott Mallarmé lakásában. Ily módon Debussy igen jól ismerte a költőt és stílusát, mielőtt 1892-ben belefogott volna az Egy faun délutánja komponálásába.

Az ekloga szó az ókori római költő, Vergilius pásztori líráját idézi. Az első személyben beszélő narrátor egy faun: görög mitológiai alak, aki félig ember, félig kecske. Az erdőben él, náddal benőtt, mocsaras folyó közelében; szépséges nimfákról álmodozik, akik lehet, hogy valóságosak, de lehet, hogy csak a faun képzeletének szüleményei. A faun fuvoláján, a syrinxen (görög pánsíp) játszik, így mi sem természetesebb, mint hogy Debussy művében a fuvola játssza a főszerepet. A komponistának tökéletesen sikerült megragadnia a körvonalaknak azt a finom határozatlanságát, amely Mallarmé versének jellemzője. A témáknak nincs állandó metrumuk; nem egyenes irányban haladnak, hanem megjósolhatatlanul kanyarognak, követve a faun gondolatainak szabad csapongását.

Camille Saint-Saëns II. zongoraversenye a legkorábbi francia zongoraverseny,  amely  máig gyakran hallható hangversenyeken, szerzőjének egyik legnépszerűbb kompozíciója. A mű keletkezéstörténete legendás: Anton Rubinstein zeneszerző, zongoraművész és karmester, Saint-Saëns kedvelt kamarapartnere 1868-ban Párizsba látogatott, s első koncertjeinek szervezésében Saint-Saëns is segített. Közös vállalkozásuk volt a május 13-i hangverseny, melyre Saint-Saëns elvállalta, hogy nemcsak megkomponál egy zongoraversenyt mindössze három hét alatt, de annak szólistájaként is fellép, Rubinstein vezényletével. Saint-Saëns visszaemlékezése szerint mivel a gyakorlásra már nem maradt elegendő ideje, az előadás nem sikerült jól, csak a Scherzo tétel aratott sikert. A koncerten ugyanakkor jelen volt Liszt Ferenc is, aki lelkesen gratulált a zeneszerzőnek.

Saint-Saëns II. zongoraversenye Sigismund Stojowski zongoraművész híres mondása szerint  „úgy kezdődik, mintha Bach írta volna, s úgy végződik, mintha Offenbach műve lenne”. Az első – szokatlan módon lassú – tétel keretes szerkezetű, így kezdete és vége is valóban úgy hangzik, mint egy Bach-prelúdium parafrázisa. A tétel folyamán végig a zongora improvizatív elemekkel tarkított szólama uralja a hangzást. Az  üstdobszólóval kezdődő második tétel mendelssohni Scherzója időnként vaskosabb, bécsiesebb táncba is átcsap. A tételek tempója a versenymű folyamán egyre gyorsabb lesz: a szűk félórás koncertet egy sebes, virtuóz tánc, olaszos tarantella zárja.

Edward Elgar (1857–1934) II. szimfóniáját az 1910-ben elhunyt VII. Edward angol király emlékének ajánlotta – ugyanakkor „egy lélek szenvedélyes zarándokútjának” nevezte, és később így vallott írta róla egyik barátjának „Beleírtam a lelkemet…” Az elhunyt király tehát nem a legfontosabb ihletője volt a szimfóniának, amely sokkal inkább a komponista személyes élményeinek és belső világának tükre.

„Hatalmas energiával telített” zeneként jellemezte a szerző a mű hatalmas méretű nyitótételét, amelynek témabősége, a motívumok gesztusszerűsége, a legkülönfélébb karakterek és szenvedélyek hullámzása hallatán valóban úgy érezzük, hogy itt egy lélek benső, finom rezdüléseinek vagyunk tanúi. A c-moll lassú tétel megrendítő sirató-gyászindulója nem Edward királynak, hanem nagy valószínűséggel Elgar talán legjobb barátjának, az 1903-ban hirtelen elhunyt Alfred Rodewaldnak állít emléket. A 3. tétel formája szerint rondo, karaktere szerint scherzo; a rondótémát metrikai kétértelműsége teszi izgalmassá. A tétel közepe táján újra megjelenik egy, az 1. tételből ismert téma, amely ezúttal hátborzongatóan makacs, fortissimóvá erősödő dobkíséretével félelmetessé növekszik. A finaléban eltűnnek az előző tételek lidérces árnyai. Ez a kicsit archaizáló hatású, méltóságteljes, lenyűgözően grandiózus zene talán valóban kapcsolatba hozható az elhunyt királlyal.