Léon Carvalho, a párizsi Vaudeville Színház igazgatójaként kísérletet tett a francia melodráma műfajának felélesztésére. Georges Bizet-t kérte fel, hogy komponáljon kísérőzenét Alphonse Daudet Az arles-i lány (L’Arlésienne) című színművéhez. Bizet a nem túlságosan sikeres bemutató után a kísérőzene részleteiből egy nagyzenekari szvitet állított össze, ezt ismerjük ma Az arles-i lány I. szvitjeként. Az arles-i lány II. szvitjét a zeneszerző halála után barátja, Ernest Giraud állította össze. Mindkét szvit négy tételből áll, részletei gyakran felhangzanak zenekari hangversenyeken.

A hangversenyen elhangzik:

Szvit No. 1: Prelude, Minuetto, Adagietto

Szvit No. 2: Farandole

Saint-Saëns(1835–1921) nevéről bizonyára Az állatok farsangja, vagy esetleg a szerző legismertebb operája, a Sámson és Delila jut eszünkbe először. Pedig a francia mester szinte minden műfajban komponált: sok egyházi művet, kórusokat, dalokat, zongora- és orgonaműveket, szimfóniákat és versenyműveket – köztük öt zongoraversenyt is írt. Pályáját csodagyermekként kezdte; három évesen már zongorázni tanult, tíz éves korában Mozart- és Beethoven-zongoraversenyt adott előnyilvánosan. Kiváló billentyűs játékos volt; a Conservatoire elvégzése után orgonista-állást vállalt Párizsban, s a templom abbéját elkísérhette itáliai útjára. Ez az élmény egy életen át az utazás szerelmesévé tette: részben koncertkörútjai révén, virtuóz zongoristaként, részben kedvtelésből bejárta nem csak Európát, de eljutott Afrikába, Dél-Amerikába és Kelet-Ázsiába is. Különösen kedvelte Afrika északi részét: gyakran töltött hosszabb-rövidebb időt Egyiptomban és Algériában (az Algíri városi színház például 1910-11-ben öt operáját mutatta be sorozatban, s a komponista ebben a városban halt meg 86 éves korában). Kortársai elismeréssel adóztak Saint-Saëns sokoldalú muzsikus-egyéniségének: Liszt Ferenc egyenesen a világ legnagyobb orgonistájának tartotta, Gounod, zongoraművészi lépességeit méltatva „a francia Beethoven”-nek nevezte, briliáns zeneszezés-tudását pedig Rossini és Berlioz is nagyra értékelte. Saint-Saëns szívesen pártfogolta és népszerűsítette más szerzőkműveit: az elsők között volt, akik felismerték Wagner zsenialitását, és Franciaországban elsőként dirigálta Liszt szimfonikus költeményeit. De élénken érdeklődött a 18. század zenéjeiránt is: jelentősen hozzájárult Bach újrafelfedezéséhez, 1894-ben őt bízták meg az első Rameau-összkiadás közreadásával, s a barokk korszakkal való intenzív foglalkozás természetesen a saját művein is nyomot hagyott.

Saint-Saëns 5. zongoraversenyét az „Egyiptomi” melléknévvel szokták emlegetni, részben azért, mert a mű 1896-ban Egyiptomban keletkezett, részben pedig középső, Andante tételének keleties hangzású dallamai miatt. (A d-mollban megkomponált, „egzotikus” tétel egyik témája,a szerző visszaemlékezése szerint egy nílusi hajóút során hallott núbiai szerelmes dalt idéz.) A mű világosan tagolt, szonátaformájú nyitótételén Beethoven, illetve a korai romantikus mesterek (Mendelssohn, Schumann) hatása érződik, sajátosan francia színekkel-ízekkel fűszerezve. A szólista technikai felkészültségét igencsak próbára tevő, parádés finale már-már a szórakoztató műfajok felé kacsintgat: könnyed, táncos zene, amely – egy kortárs jellemzése szerint – mintha az egyiptomi utazás végén „a párizsi bulvárokra való boldog visszatérést” jelenítené meg. Saint-Saëns sokféle hatást mutató, sokféle elemből ötvöződő stílusát maga a szerző jellemezte a legtalálóbban: „Eklektikus lélek vagyok. Ez lehet, hogy nagy hiba, de nem tudok változtatni rajta: az ember nem tudja megváltoztatni a saját személyiségét.”

I. Álmok, szenvedélyek – Largo-Allegro II. A bál – Valse. Allegro non troppo III. Jelenet a mezőn – Adagio IV. Menet a vesztőhelyre – Allegretto non troppo V. Boszorkányszombat – Larghetto-Allegro

Nem kevesebb, mint 14 változatban fogalmazta meg Berlioz Fantasztikus szimfóniájának költői programját. A változatok közt persze jelentős eltérés nincs: a „művész” mindegyikben a mű képzeletbeli főhőse, akit egyetlen rögeszme – a szerelem – gyötör. Az első tételben hosszú bevezető után jeleneik meg a C-dúr akkordfelbontással kezdődő „idée fixe”, azaz rögeszme-dallam. A másodikban hősünk egy képzeletbeli bálon tűnik fel: itt látja viszont álmai ideálját. A jelenet a mezőn egyfajta pihenő. A művész mintha feledést keresne a természetben. Pásztorok sípját, a közelgő vihar hangjait hallja. De nincs menekülés a rögeszme elől. A csalódott szerelmes öngyilkos akar lenni, ám túl kevés ópiumot vesz be. Ezért csak elkábul és képzelődik. Azt képzeli, megölte szerelmét, s most a vesztőhelyre viszik. Végül az ötödik tétel egy boszorkányszombat látomása. Az egykori ideál, a művész szívének hölgye itt is feltűnik – dallama bizarr módon eltorzul. S felhangzik az utolsó ítélet zenéje: a középkori, Celanói Tamásnak tulajdonított ún. „sequentia” félelmetesen ódon dallama, a Dies irae…

1830.december 5-én mutatták be Párizsban a szimfóniát. Hogy a programnak önéletrajzi vonatkozásai vannak, azt többé-kevésbé mindenki sejtette. Harriet Smithson kisasszony is, akinek Berlioz néhány évvel korábban szerelmet vallott, hiába. A szőke angol színésznő végül is nemes bosszút állt a boszorkányszombat-zenéért. Sürgősen férjhez ment –Berliozhoz.