Ez történt


Koncert özönvíz után

2006. 08. 09.


Nem indult túl derűsen a szombat este: az özönvíz-szerű eső után kétszer terelték el a forgalmat a 7-es úton, másodszor teljes útzárral. Kritikusunk számára azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy nem tudta meghallgatni a Nemzeti Filharmonikusok idei második martonvásári Beethoven-estjének első számát.


Ha nem egy Kocsis Zoltán által vezényelt koncertről lett volna szó, valószínűleg Tárnok határában feladom és visszafordulok. De régen hallottam ezt a zenekart Beethovent játszani, és kíváncsi voltam a fiatal zongoraművészre, Fejérvári Zoltánra is, aki a G-dúr zongoraverseny szólistájaként mutatkozott be a közönség előtt. Mikor átcaplattam a kedves kis fahídon, hogy helyet keressek magamnak a szigeten felépített színpad körül (ami nem sikerült, mert a nagyszámú közönség az összes ülőhelyet elfoglalta), éppen az I. (C-dúr) szimfónia végén felzúdult taps fogadott, majd rögtön el is kezdődött a zongoraverseny.


Megálltam egy lámpaoszlop tövében, s figyeltem, hogy Fejérvári milyen magabiztosan közlekedik a billentyűzeten. Be kell vallanom azonban, hogy ennél erősebb impulzus nemigen ért; számomra nem derült ki, mekkora tehetség valójában ez a huszonéves muzsikus. Ami a zenei élményt illeti, a koncert egészét tekintve is csalódnom kellett. Erről pedig nem a muzsikusok tehettek, hanem a környezet. A zenekar úgy szólt, mintha egy majdnem száz évvel ezelőtti, viaszhengerre rögzített felvételt hallgatna az ember. Az árnyalatokat, egy-egy érdekes belső szólamot, a kifejező pianókat, egyszóval mindazt, ami Kocsis interpretációit egyénivé teszi, a fölénk magasodott platánfák lombkoronája nyelte el. Nem volt meg az a csatorna, ami az egyes hangszerek hangját a hallgató fülébe, tudatába vezeti, a zene és a közönség közötti kapcsolat talán a távolság miatt sem volt olyan intenzív.


Ha azonban a kikapcsolódni vágyó turista fejével gondolkodtam, be kellett látnom: ennek a helynek varázsa van. A zongoraverseny alatt cseperésző eső, a mennydörgéseivel fenyegetően közelítő vihar néha a koncert folytatását veszélyeztette, de ez a levegőben vibráló feszültség különös intenzitást is adott egy-egy szakasznak. Feltűnt a közönség elszántsága: úgy látszott, szeretik annyira Beethovent, a Nemzeti Filharmonikusokat, a kastélypark kellemes miliőjét, hogy ezek a viszontagságok nem késztették őket távozásra. Aztán, mintha Beethoven szellemes Nyolcadik szimfóniája megszelídítette volna a mogorva égi ellenpontot, az eső végleg el is állt. Ha a nüanszok nem is, de Kocsisnak a groteszk zenei humor iránti érzéke tökéletesen érvényesült például a harmadik tétel tenyeres-talpas tréfáiban. “A metronóm” fedőnevű második tétel pedig egészen érdekesen szólt ebben a gyors tempóban: az intellektuális fricskák és kacsintások a hepiend örömével ajándékozták meg a hallgatóságot – immár a kitisztult ég alatt.


Nemzeti Filharmonikus Zenekar,
karmester: Kocsis Zoltán
Km.: Fejérvári Zoltán (zongora)
július 29. Martonvásár, Brunszvik-kastély parkja


Várkonyi Tamás
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2006. augusztus 9.)