Ez történt


Kocsis, Ránki és a bábművészek

2007. 01. 20.


Kínos dolog kritikusnak – az adott terjedelem miatt – egyszerre két olyan koncertről mondani valamit, amelyek külön-külön is bővebb méltatást érdemelnének. Azért megpróbálom.


Január 17-én lépett fel a Művészetek Palotájában a világhírű angol Academy of St. Martin-in-the-Fields zenekar a nem kevésbé világhírű mester, Sír Neville Marriner vezényletével. A St. Martin-in-the-Fieldst mint nagyszerű barokk kamarazenekart ismerjük. Az utóbbi időben azonban – ők tudják, miért – szimfonikus zenekarrá bővítette ki magát. A döntés helyességéről lehetne polemizálni. A budapesti koncerten Kodály Galántai táncok és Mendelssohn Olasz szimfóniák című művét játszották. Ami csodálatos volt, az a vonóskar tisztasága, gyönyörű tónusa. Azon sem kell meglepődni, hogy a Galántai táncokat a nálunk megszokottól némileg eltérő frazeálással tálalták. Kodály táncfantáziája ebben a felfogásban is érvényesült, sőt a megszokottól eltérő ritmizálás azt bizonyította, hogy a Galántai táncok igazi nagy, modern mű, amely elbírja a tradicionálistól eltérő tolmácsolást is. Az est szenzációja az alig 25 éves, litván származású hegedűművésznő, Baiba Skride volt, aki Dvořák ritkán játszott a-moll hegedűversenyét adta elő ámulatra méltó virtuozitással, fölényes biztonsággal, fittyet hányva a mű gyilkos technikai nehézségeinek. A húszéves korában is már világversenyeket nyert művésznő – hacsak mint nem kevés nagy ígérettel történt, idő előtt agyon nem terheli magát – remélhetően napjaink egyik legkitűnőbb szólistájává fog beérni. A slágerszámként közismert Mendelssohn Olasz szimfónia tolmácsolása viszont sok kívánnivalót hagyott maga után. Talán mégis jobb lett volna megmaradni barokk kamarazenekarnak?


A másik koncertre ugyancsak a Művészetek Palotájában, január 12-én került sor. A Nemzeti Filharmonikusokat Kocsis Zoltán dirigálta. Már a Csajkovszkij Vihar szimfonikus fantáziájában konstatálhattuk, hogy remek kondícióban lévő zenekarral és legjobb formáját produkáló dirigensével van dolgunk. Az est csúcspontja Ránki Dezső és Kocsis közös produkciója volt. Ránki a zongorairodalom egyik mind zeneileg, mind technikailag legnehezebb művét, Bartók I. zongoraversenyét játszotta. Köztudott, hogy a mű oly nehéz, kiegyensúlyozott tolmácsolásának annyi problémája van, hogy referenciaértékű előadása jóformán nem is létezik. Bartók maga is utal rá, hogy az óriási együttest megmozgató darab roppant feladat. Amikor 1926-ban (a mű keletkezésének évében) a világnagyság karmesterrel, Erich Kleiberrel ő maga játszotta a szólót, így panaszkodott a nagy magyar dirigensnek, Reiner Frigyesnek: “Az előadás nagyon svungos volt, de a zenekarban komoly balesetek történtek.” A műgonddal kidolgozott Kocsis-Ránki-előadásnál igazán komoly zenekari balesetet nem hallhattunk. Viszont jelentkezett a mű örök problémája: a hatalmas rézfúvós- kórus és a szólózongora időnként akusztikailag sehogy sem tudott kiegyensúlyozott hangzást produkálni. Ezzel együtt bámulatra méltó volt Ránki koncentrált, mélyen átélt, a rendkívül nehéz mű szövegét anyanyelvi fokon “beszélő” tolmácsolása. Kocsis az említett, szinte áthidalhatatlanul nehéz akusztikai problémák ellenére méltó partnere volt a szólistának. Magyar közönség ilyen szintű Bartók I. zongoraverseny-előadást aligha hallhatott.


A műsor második részében Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok rádupláztak a teljesítményre. Sztravinszkij Petruskája pazar élmény volt. Valóban pazarrá az tette, hogy míg a karmester és a zenekar a süllyesztett árokban tett ki magáért, a színpadon a Budapest Bábszínház művészei elbűvölő szellemességű bábprodukcióban keltették életre a szerelmes szívű, a Balerináért rajongó, de a gonosz Varázslótól s a kegyetlen Mórtól halálba üldözött orosz mesefigura, Petruska történetét. A közönség együtt sírt, együtt nevetett a remek darabbal. Egyszóval nagy est volt a “Kocsis-Ránki-magyar bábművészek” koncert.


Szász István
(Népszava, 2007. január 20.)