Ez történt


Két este a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral

2005. 10. 09.


Az utóbbi két hétben a Nemzeti Filharmonikus Zenekar két nagy sikerű hangversenyét hallottam a Művészetek Palotájában: Bartók négy darabját Kocsis Zoltán, és Mahler VII. szimfóniáját Peskó Zoltán vezényletével. Mindkét este különlegességet is tartogatott: Bartók Fából faragott királyfiját bábokkal keltették életre, a Mahler-szimfónia igazi csemege volt.


A szeptember 23-i Bartók-koncert első két darabja erdélyi és román táncok füzére volt. Az Erdélyi táncok (a Szonatina zenekarra átültetett változata) keletkezésének idején Bartók a népdalok bűvöletében élt. A hangszeres népzene elementáris ritmikáját, a népdalok tónusát sok művében felfedezhetjük. A három tételből álló darab ízesen, remek karakterekkel, csak a magyar előadók által ismert ritmikával csendült fel a koncerten. Ugyanez elmondható a Román táncok előadásáról is.


A szünet előtti utolsó mű a fiatalon írt Scherzo volt. Ebben a darabban egyértelműen látszik Bartók útkeresése, de a későbbi kompozíciókra oly jellemző egyéni stílusa is jelen van. Helyenként Liszt, a Kodály által csodált Debussy, Dukas és Richard Strauss – Bartók egyik nagy példaképe – fordulatait vélheti a hallgató felfedezni. A két, táncokból álló darab után ebben a közönség számára viszonylag hosszú lélegzetű Scherzóban a zenekar és Zsoldos Bálint fiatal zongoraművész egymásra figyelő, érzékeny összjátékát kell először megemlíteni. Kifejezetten tetszett a vonósok helyenként non vibrato játékmódja, a mélyvonósok olyan puha, sokszor éteri basszusa, mely körülöleli a hallgatót.


Manapság csak az erőltetett mély hangok zúdulnak ránk mindenhonnan. Nem lehet úgy menni az utcán, hogy valamelyik autóból, vagy discmanből ne szóljon a forszírozott, lelket romboló dübögés. A réz- és fafúvós hangszerek nagyszerűen szóltak, kiemelkedett közülük az angolkürt behízelgő, édeskés hangjával.


Mindhárom művet fejből vezényelte Kocsis Zoltán, aki kitűnően tudja a színárnyalatokat keverni. Olyan hatásokat ér el a hangszínekkel, melyeket már rég hallott az ember lemezről vagy koncerten. Zsoldos Bálint a zongoraszólót kiegyenlített dinamikával, szépen formálva adta elő. Helyenként agogikája soknak tűnt, de ezt ellensúlyozta a szép dallamformálás, karaktermegjelenítés.


A szünet után megtelt a nézőtér, Bartók Béla Fából faragott királyfi című darabját láthatta-hallhatta a közönség. Bartók a táncjáték műfaji megjelölést használta darabjára. A koncerten bábművészek adták elő a királyfi és a királylány szívbe markoló történetét.


Besötétedett a nézőtér, a zenekari árokból (melyet először próbáltak ki) felhangzott a zene, mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte az előadást. Gyermeknek éreztem magam, aki a mesék színes világába jut. Kavargott a zene, szín- és fényhatások váltották egymást, most a zenére, vagy a színpadképre figyeljek? Nagyszerű ötlet volt az élőzene és a bábelőadás elegyítése, hiszen eddig vagy balettelőadást láthattunk élőzenével, vagy bábokkal megjelenített történetet előre felvett kísérettel.


A közönség reakcióját lemérve fantasztikus este volt. Van még a művészetben új a nap alatt.


Mahler VII., e-moll szimfóniáját október 7-én játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Peskó Zoltán vezényletével. A zeneszerző középső periódusába tartozó, 1905-ben írt és 1908-ban bemutatott e-moll szimfónia is magán viseli a korszakra oly jellemző stíluskeveredéseket. A hangszerelés nagyszabású, színpadon kívül megszólaltatott ütőhangszer (hat ütősnek van szólama a műben), két hárfa, gitár, mandolin és hatalmas méretű rézfúvós apparátus szerepel a műben. Mahler (és Bruckner) zenéje Magyarországon ma éli fénykorát, pedig a zeneszerző 1888-tól három évig operaházunkat igazgatta és vezényelt. Tőlünk nyugatabbra már régóta a koncertek műsorán szerepelnek művei. Érdekes módon az általa oly nagyon tisztelt Wagner zenéjével viszont hamar megbarátkozott a budapesti közönség, Richard Strauss zenéjéért pedig egyenesen rajongtak. Az egyik ok valószínűleg a századfordulón együtt élő több stílus (Debussy és követői, a másik póluson Erik Satie) jelenléte, melynek egyik fő ága a kései romantika, annak minden túlzásával, és a tudat, hogy egy zenetörténeti korszaknak le kell zárulnia, hiszen nincs tovább út. Mahler megítélése a zenetudomány egyik kényes pontja, mivel a zeneszerző inkább a kis formák mestere, de nagyzenekarban és hosszú művekben gondolkodik. Szimfóniái felépítésében is kísérletezett, hiszen két-, négy-, öt- és hattételes műveket írt, némelyiket szólóénekkel, kórussal.


Az öttételes VII. szimfónia is magán viseli a zenei sokszínűséget. A korálszerű dallamtól kezdve a kedélyeskedő bécsi operettek dallamáig, a rézfúvós hangszerek fanfárjától a keringőig, a népi hangvételtől a néhány hangból álló szólóig minden megtalálható a műben. Ezért is olyan nehéz egységbe fogni Mahler zenéjét.


Peskó Zoltánnak, aki rövid időn belül másodszor vezényli a Nemzeti Filharmonikus Zenekart, ez a feladat maradéktalanul sikerült. Bár előtte volt a partitúra, imponáló, magabiztos tudással, fejből dirigálta a művet. Mozdulatai kifejezőek, de nem tolakodóak, nem “vezényelte le” a zenekart. Nem tudom, hány alkalma volt együtt próbálni a zenekarral, de a végeredmény bámulatos és meggyőző volt még a leginkább Mahler-ellenes hallgatónak is. Az öt tétel szervesen kapcsolódott egymáshoz/egymásba. A dinamikai árnyalatok a végletekig ábrázolva voltak, Peskó Zoltán a hangszerelés legapróbb elemeit is közvetítette, melyben a zenekar – már oly sokszor, oly sokan írták – méltó társa volt. Talán a legnehezebben interpretálható tétel a két Nachtmusik közé ékelődő harmadik, Scherzo. Egyfajta tragikus keringő ez, annak minden fájdalmával, szinte az életigenlés nélkül, vaskosságával.


A bombasztikus befejező tétel után a ráadás Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya volt. Felszabadultan játszotta a zenekar az ismert operarészletet, Peskó egy hajszállal gyorsabb tempót vett a konvenciózusnál, melytől frissnek, a Mahler-mű után szellősebbnek és világos, könnyen érthető formájúnak hatott. Bár a szimfónia hosszú vastapsot kapott, a hangos zárás után szinte csak mezzoforténak éreztem a nyitány kezdő ütemeit.


Újra nagyszerű perceket köszönhetünk a műveknek, a zenekarnak és a karmesternek is.


Lehotka Ildikó
(Papirusz.hu, 2005. október 9.)