Két épület, a sima kvadrátos külsejű Művészetek palotája és a „romantikusan csicsás” Nemzeti színház, ott, a Lágymányosi híd pesti lábánál, mely esti kivilágításban a panoráma éke, volt karácsonyi kultúrélményeim alfája és omegája.

Lévén karácsony, szinte kötelező Csajkovszkij Diótörője. Itt és most az ötletdús Kocsis Zoltánnak az jutott eszébe, hogy a fülnek kedveskedve megszólaltatja zenekarával a „müpá”-ban a slágerszámba menő balett teljes zenei anyagát, míg a látványt a Bábszínház művészeire bízta. Jómagam a második esten láttam-hallottam a produkciót, melyen a legapróbb gyerekközönség dominált, élvezve a bábosok remek produkcióját. Nem tartozom sem a balett, sem az orosz nagyromantikus zenéjének hódolói közé, de meg kell említenem, hogy mikor 1950-ben az Operaház bemutatta Vaszilij Ivanovics Vajnonen koreográfus balettkölteményét, mely ma is műsoron van, a frenetikus sikert kiváltó élmény alól én sem tudtam kivonni magam. Azóta sem találkoztam a művel, s így vevője lettem Kocsis ötletdús kombinációjának, melyhez rögvest hozzáfűzöm, hogy míg anno 1950-ben Vajnonen ejtett bámulatba, most a Pjotr Iljics zenéjét tolmácsoló Kocsis és briliáns zenekara, a Nemzeti Filharmonikusok.
(…)

Varga József
(Új Szó, Pozsony, 2008. január 17.)