Ez történt


Jótékonysági koncert az UNICEF javára

2005. 12. 28.


Kérem szépen, én amúgy nem igazán rajongok a jótékonysági hangversenyekért. Emlékszem néhány olyanra, amikor az önként jelentkező közreműködők a saját imidzsüknek tartoztak a fellépéssel. Van, amikor a jószolgálat csak ürügy és lehetőség a nyomulásra.


El tudják képzelni, milyen az, amikor egy esztrád jellegű happeningen egy bonviván viccet mesél, az öregedő díva pedig operett-áriát ad elő? Kicsit alpári modorú, viszont őszinte rézfúvós cimborám – remélve, hogy csak én hallom – dörmögte: Meg tudnám fojtani!
Évtizedekkel ezelőtt volt, spongyát reá!
Ráadásul, amikor a jó szándék menti, még bírálni se nagyon lehet a színvonaltalan produkciót.


A Nemzeti Filharmonikusok fellépése gyökerestül irtotta ki a kételyt és az okoskodást. Az UNICEF javára rendezett est csupán annyiban tért el egy “hétköznapi” hangversenytől, hogy a zene előtt dicséretes tömörséggel megnevezték a támogatandó célt és a védnököket, de ezután minden ugyanaz volt, mint a másnapi bérletes hangversenyen.
Ettől kezdve nincs mentség, a jótékonyság jótékonyság, a koncert pedig koncert. Kritizálható, dicsérhető, elemezhető, emlegethető, szóval: zene.
De még mennyire hogy zene!


Richard Strauss: Metamorfózisok! Mindössze huszonhárom vonós, tehát nem igazán a Nemzeti Hangversenyteremre méretezett apparátus.
Irgalmatlan nehéz darabnak tűnik. Intimitása, részletgazdagsága talán jobban érvényesülne egy kisebb teremben. Richard Strauss itt lemondott a rá jellemző hatalmas zenekarról, mégsem használ finomabb, “kamarazenés” eszközöket. A formahatárok nem szájbarágósak, nem lehet “erőből” felhívni rá a közönség figyelmét. Csak a hangszínek és a türelmes adagolás segíthet megszólaltatni és naggyá tenni ezt az egyébként igen szép darabot.


Kocsis kissé nagy tempót vesz, aztán kitart mellette. Már volt róla szó, hogy egy nagyobb dinamikájú tétel is nehezen ér fel az erkélyre, ráadásul a karmester takarékoskodik. Mintha minden a piano és a mezzoforte között mozogna. Aztán persze megszólal a néhány másodpercnyi csúcspont is, és mi utólag kezdjük érezni és értékelni a szigorú beosztást, a fölényesen uralt formát.
És a műsorszerkesztést!


Ugyanis ezek után a Bartók-zongoraverseny még nagyobbat “üt”. Mocsári Károlyról mindig tudtuk, hogy rendkívül virtuóz zongorista, de még sosem hallottam, hogy manuális képességeiből ilyen sokat tudott volna profitálni. A rendkívül nehéz versenyműben szó sincs óvatos, fal melletti lopakodásról. Kemény, de nem goromba, inkább szikrázó hangvétel jellemzi. Olyan, amilyenért, és ahogyan különösen szeretjük a Bartók-zongoraversenyeket.


A hangverseny már eddig is igen jól esett. Ha így marad, akkor is “szép este volt”. Más régiókba a szünet utáni Eroica emelte.


Úgy érzem, Kocsis tempóin még sokat fognak-fogunk vitatkozni. Mondhatnám úgy is, hogy “a tempón”! A Beethoven Harmadik indítása is lényegre törő, lendületes. Ugyanúgy ront neki, mint annakidején a Mozart g-molloknak a Nemzeti Hangversenyterem megnyitóján. Ez az ő stílusa. De már az expozíció végére teljesen világos, hogy ez valami egészen különleges előadás. Nem volt hibátlan, de zavarni nem zavart semmi.


Feleségem mondja, hogy a Scherzóban hamisak voltak a kürtök. Na ja, még szép, hogy azok voltak. Beethoven pontosan azért írta bele őket…
Egy időben inkább nevesebb előadók felvételeit hallgattuk, azt is csak azért, hogy itthoni zenekarainkra csak legyinthessünk. Később azért, hogy összemérhessük, milyen sokat javultak.


De ez most más. Kénytelen vagyok Karajan felvételére utalni. Az valahogy olyan, mint amikor egy jó hangú színész áll ki a pódiumra, hogy Beethovenről szónokoljon. Csodálatosan zengeti nemes baritonját, hangja szól, mint az orgona.
Ezzel szemben a Nemzeti Filharmonikus Zenekar most egyszerűen leült velem szemben, és beszélt – és minden szavának értelme volt.


Dauner Nagy István
(Café Momus, 2005. december 28.)