Ez történt


Így is lehet (Repin és az NFZ)

2008. 09. 28.


Biztos sokan ismerik a – magyar médiatörténetben talán egyedülálló módon egy kereskedelmi csatornáról az állami televízióra költözött – Beugró című műsort. Négy színész rögtönzött szituációs játékát lehet benne élvezni. A feladatok közt van egy, amelyben egy szűkszavú, meglehetősen sok értelmezésnek teret adó párbeszédet kell megtölteni tartalommal.


Ez jutott eszembe csütörtök este hazafelé utazván, mert bizony az NFZ és Repin koncertje nagyon vegyes érzelmeket, gondolatokat kavart bennem, amit csak tovább erősít az a tény, hogy ahány emberrel beszélgettem az est kapcsán, annyiféle – egymástól és az enyémtől is – különböző véleményt hallottam, és ez inspirált a címadásnál a koncertbeszámoló megírásakor.


Ismervén Kocsis elmúlt két évtizedes tevékenységét, fokozott kíváncsisággal vártam a hangversenyt nyitó Debussy-darabot. Kár volt. A zenekar tagjai lélekben mintha még az esős idő okozta közlekedési dugóban rekedtek volna, valahogy semmi sem úgy szólt, mint amit az ember megszokott. (Hogy mit várt volna el, arról ne is beszéljünk.) Egészen az utolsó piano részig tartott a kábulat, ott rázódott lassacskán helyére az együttes, kezdtek egyszerre megszólalni az akkordok – ahogy Liszt is mondta: a megfelelő időben a megfelelő módon a megfelelő hangok.


Nem tudom, mi történhetett ekkor, mert ami ezután jött, az gyökeresen más volt. Felettébb szokatlan módon Beethoven Hegedűversenye apropóján a zenekart nagyobb dicséret illeti, mint a szólistát: Kocsis precíz, és egyúttal inspiratív irányítása alatt nagyszerű formában muzsikálták végig a művet, már rögtön az elején, a fúvóskaron megszólaló főtéma borzongatóan szép volt, de nem folytatom, nem lenne igazságos bárkit kiemelni.


Sajnos ehhez csak részben – más vélemények szerint egyáltalán nem – bizonyult méltó partnernek Vagyim Repin. Feltétlenül szimpatikus volt pózoktól, allűröktől mentes játéka, szép, egészséges, nem agyonvibrált hegedűhangja, és számomra a mű interpretációja is, vagy helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy amit erről sejtetni engedett. Mert – nem kis meglepetést okozva – a technikai megvalósítás közel sem volt tökéletes: több helyen az intonációval akadtak problémái, és néhány futam esetében nem pontosan azok a hangok szólaltak meg, amik a kottában szerepelnek, mi több, még azok darabszámával is gondok voltak.


Lehet, hogy a hiba bennem van – elvégre arra is képes voltam, hogy Csajkovszkij Hegedűversenyének Nigel Kennedy játszotta felvételét se érezzem rossznak -, de nálam mindezekkel együtt is bőven pozitív maradt az egyenleg, én sem cserélném be Repint Lendvayra. Számomra a mai egocentrikus világban nagy érték, ha valaki nem erőszakolja meg az előadott művet, és itt valóban Beethoven versenyműve szólalt meg, ezzel együtt elfogadom, ha más másképpen gondolja.


A Hegedűverseny után jól esett volna inkább egy Bach-szvit-, vagy -szonátatételt hallgatni, de ezúttal a közönség sznob részének szólt a ráadás, mely – igénybe véve a zenekar vonós szekcióját – Paganini Velencei karnevál-feldolgozása volt. Lenyűgöző technikai tudásról tett itt tanúbizonyságot Repin, annál érthetetlenebbekké téve a Beethoven-versenymű előadásának bizonytalanságait.
Szünet után koncertpódiumokon meglehetősen ritkán felcsendülő mű, Rahmanyinov II. szimfóniája következett. Mivel magam sem tartozom a kompozíciót leginkább ismerők közé, némi bizonytalansággal tudom csak megítélni az előadást. Előtte kollegám figyelmeztetett: fárasztó darab! Valóban az, mégpedig nem úgy, ahogy gondolnánk. Az első tünet, hogy az embernek hiányérzete támad, de nem tudja, hogy mitől; aztán a harmadik, lassú tétel végén egy unisono piano kapcsán kezd körvonalazódni, hogy mi is az; majd a szimfónia végére meg is fogalmazódik: a zongora. Tulajdonképpen úgy szól, mintha a szerző egyik zongoraversenyéből kihagynák a szólóhangszeres részeket, miáltal a zene tömörebbé és egysíkúbbá válik. Pedig ugyanúgy tele van “csinn-bumm cirkusszal”, döglesztő slágertémákkal, de azok ilyen mennyiségben már nem ülnek, ahogy a legédesebb szájú ínyenc is gyomorrontást kapna, ha egy álló hétig csak süteményeket enne.


A zenekar – élén Kocsissal – ott folytatta, ahol a hegedűversenynél abbahagyta: arányos, csiszolt hangzáskép, tiszta intonáció. Nagy erénye volt az interpretációnak, hogy nem vált dagályossá, ami Rahmanyinov esetében mindig könnyű csábítás, de a másik véglet, az erőtlenné válás sem sejlett fel.


Mindent egybevetve nem makulátlan, de jó előadást hallhattunk, külön öröm, hogy a műsoron egy ritka madár is szerepelt.


2008. szeptember 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vagyim Repin – hegedű
Vez.: Kocsis Zoltán
DEBUSSY: Egy faun délutánja
BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny, Op.61
RAHMANYINOV: II. ( e-moll) szimfónia, Op.27


– eszbé –
(Café Momus, 2008. szeptember 28.)