Felix Mendelssohn-Bartholdy azon kevés zeneszerző közé tartozott, akiknek a családi háttér jóvoltából megadatott az anyagi jólét. 1829 és 1831 között több részből álló, hosszabb európai tanulmányutat tehetett. Először Angliában és Skóciában járt – ennek tanúja a III. („Skót”) szimfónia és a Hebridák-nyitány –, majd 1830 őszén Bécsen és Salzburgon át Itáliába utazott. Itáliai útjának főbb állomásai Velence, Firenze, Róma, Nápoly és Milánó voltak, Rómában Berliozzal, Nápolyban Donizettivel, míg Milánóban Glinkával és Mozart egyik fiával is ismeretséget kötött. Itáliában – mielőtt Svájcot érintve hazautazott volna – mindenekfelett jól érezte magát, erről tanúskodik olasz élményei hatására komponált A-dúr szimfóniája.

A művet 1833-ban, a londoni Filharmóniai Társaság karmesteri meghívásának eleget téve komponálta, az ősbemutatót még abban az évben maga vezényelte Londonban. Mendelssohn a mű sikere ellenére nem volt maradéktalanul elégedett a kompozícióval, ezért 1834-ben némileg átdolgozta. A szimfónia kottája csak 1851-ben, a zeneszerző halála után jelent meg, így bár valójában ez a harmadik szimfóniája, a IV. sorszámot kapta.

A hallgatót azonnal magával ragadja a nyitótétel sodrása, lendülete, ezzel szemben a lassú második tétel megfontolt, komolyabb hangvételű zene. A menüett lejtésű harmadik tétel középrészének kürtzengésből különös módon mintha a hazai, német tájak utáni vágyódást hallanánk ki. Mindezek után virtuóz táncfinálé, egy nápolyi saltarello, ugrótánc zárja a művet. Érdekesség, hogy bár a szimfónia alaphangneme A-dúr, a zárótétel moll hangnemű.