(1833. máj. 7. Hamburgban - 1897. ápr. 3. Bécs) Először apja, majd Cossel, végül Marxsen tanította. Fiatal korában zongoraleckéket adott, tánchelyiségekben muzsikált, majd zongorakísérőként működött (Reményivel is utazott). 1853. Joachim, majd Schumann életre szóló barátságára tett szert s ekkor írta róla Schumann a Neue Bahnen (Új utak) c. feltűnést keltő cikket. Karmesteri állást 1857-60-ig Detmoldban, 1864-ben és 1871-74-ig Bécsben töltött be. Általánosan elismertté a Német Requiem bemutatása révén (1868) vált. Simrockkal kötött kiadói szerződése biztosította megélhetését. 1878 óta végleg Bécsben telepedett meg, a nyarak jórészét Ischlben töltötte. A cambridgei (1877) és a breslaui egyetem (1881) avatta doktorává, idősebb korában még számos hivatalos kitüntetés érte. Brahms kitűnő és egyéni technikájú zongorista volt, Budapesten is többször fellépett. Brahms 1. szimfóniáját a 10. Beethoven-szimfóniaként üdvözölték, ezzel állították őt ellenpápának az újromantika tömegszuggesztiójával szemben. Liszt és az "újnémet" iskola irodalmi-zenei törekvéseivel szemben, amelyek szerint az abszolút-zenei szimfonizmus a történeti múlt egy állomása, és amelyek korszerű szimfonikus formaként a zenét és irodalmat egyesítő, magasabb rendű költői műfajnak tartott szimfonikus költemény kialakulásához vezettek, Brahms a programatikus támasz nélküli hagyományos szimfóniafogalomhoz kötődött. Berlioz a beethoveni szimfóniát "hangszeres drámaként" magyarázta, Wagner pedig úgy vélte, hogy a zene drámájával a hangszeres zene csúcsára, egyszersmind annak végéhez és feloldásához érkezett. Brahms ezzel szemben azt tekintette művészi céljának, hogy a hagyományos, sajátosan zenei műfajokat és alapformákat a maguk törvényei szerint ápolja tovább és telítse új tartalmakkal. Ebből ered egyrészt vonzódása a kamarazenéhez és strofikus dalhoz, másrészt idegenkedése a színpadi zenétől. Az ún. "jövő zenészeinek" művészetszemléletével a régi mesterek míves gondját, mesterségbeli tudását szegezte szembe, tanulmányozásukra minden alkalmat megragadott. Stílusára nemcsak Schubert és Beethoven, Haydn és Mozart, de J. S. Bach, Händel és Vivaldi, D. Scarlatti és Couperin zenéje is hatott. Zenetörténeti jelentősége nem merül ki abban, hogy konzervatív ellenpólusát alkotta a haladás "újnémet" gondolatának: újszerű, konstruktív tömörsége révén zenei nyelve Schönberg új zenéje számára éppoly jövőbemutatónak bizonyult, mint Wagneré. Főbb művei: 4 szimfónia, Variációk egy Haydn-témára, Akadémiai ünnepi nyitány, Tragikus nyitány, Magyar táncok, 2 zongoraverseny, Hegedűverseny, a-moll kettősverseny, Német Requiem, Alt rapszódia. Igen jelentősek kamaraművei, zongoraművei, dalai.