Ez történt


Elfogulatlanul

2005. 12. 19.


Tavaszi fáradtságom egyik péntek estéjén az MTA Dísztermében a Nemzeti Filharmonikusok tagjai adtak kamarakoncertet. Épp olyan nap volt, hogy semmihez se volt kedvem, nehezen vettem rá magam a hangversenyre. Aztán úgy jöttem el, hogy szép a tavasz, pláne Mendelssohn Oktettje, pláne ha ezek a kedves emberek játsszák.


Akkor nem írtam cikket: az előadók közt szerepelt jó barátom is, féltem, elfogultsággal vádolhatnának. Azóta a Nemzeti Filharmonikusokkal munkakapcsolatba keveredtem, melynek során több zenészt megismertem személyesen is. Ha nem muszáj, nem írok róluk kritikát – sajnos az kevés, ha én tudom, nem az elfogultság íratja velem a (többnyire pozitív) szavakat. Arról a tavaszi koncertről viszont tudtommal nem jelent meg semmi, és kicsit azóta is lelkifurdalásom van, hogy az olvasóközönség nem értesült róla, milyen nagyszerű hangversenyben volt része azon keveseknek, akik ott lehettek. Most tehát, a december 16-i koncert után úgy döntöttem, bevallom elfogultságomat – de megírom, milyen hangvesrenyt hallottam az MTA Dísztermében az NFZ tagjainak előadásában. Adjon írásomnak hitelt az, hogy aláírom a nevem.


Az első szám inkább érdekesnek tűnt, mint közönségcsalogatónak. Talán egy kicsit elrettentésből is tűzhették műsorra az illetékesek Wenzeslaus Matiegka op.21-es Notturnóját, hátha így jobban elfér a közönség, melynek nagy része vélhetőleg a koncert utolsó száma miatt érkezett. Így Matiegka műve nem okozott csalódást: azt kaptuk, amire számíthattunk, biedermeier zenét, néhány jó ötlettel, szép pillanatokkal – ám alapvetően közepes zenei megoldásokkal. A kissé eklektikus műnek talán a Landler-tétele tűnt a legőszintébbnek. Jellemző, hogy a – ha jól emlékszem – G-dúr alaphangnemben íródott mű utolsó tétele D-dúrban zárul, akár töredéknek is tűnhet, de ha nagyon őszinték vagyunk, kijelenthetjük: ez az a fajta zene, ahol egy tétellel több vagy kevesebb alig számít. A mű egyetlen érdekessége az, hogy a csellószólamot Schubert írta hozzá – és ez ezúttal azért örvendetes különösen, mert az előadók közül is a csellószólamot játszó Bajner Zsuzsannát illeti a legnagyobb dicséret. Mellette Porzsolt György (brácsa) teljesítménye figyelemreméltó, egyébként mindketten állandó kamarazenészei a Filharmonikusok MTA-koncertjeinek, Porzsolt pedig az Új Haydn onósnégyes brácsása is. Szilvágyi Sándor gitárszólama inkább kellemesnek, kedvesnek tűnt, mint izgalmasnak. Az interpretáció egyetlen gyenge pontját abban érzem, hogy Gáspár Kornélia (fuvola) nem vállalta eléggé magára a vezető szerepet, így adódhatott, hogy inkább a kísérőszólamok határozták meg a zenét – a folyamatok, ívek ennek következtében kevésbé érvényesültek.


Mint utólag kiderült, az est igazi fénypontja Mozart Klarinétötöse (K. 581) volt. Nemcsak azért, mert Szatmári Zsolt igazi klasszis, aki mindvégig irányította az együttest, nemcsak azért, mert lenyűgözően szép hangon fújt akár a hangos, akár a pianissimo részeknél, nemcsak azért, mert a többnyire meglehetősen gyors tempókat technikai megingás nélkül volt képes előadni. Hanem négy kamarapartnere miatt is. Bár ők sem először kamaráznak, ebben a felállásban mégis alkalmi vonósnégyest alkotnak. Papp Dániel kísérőként és irányítóként is jeleskedett, a többiek – Dúlfalvy Éva, Balogh Enikő, Deák György – pedig mesterien alkalmazkodtak a két irányító rezdüléseihez. Nem csoda persze, ezek az emberek éjjel-nappal zenélnek: a szekundot játszó Dúlfalvy Éva például egy amatőr együttesben is koncertmesterkedik, irányít és betanít. A belső szólamok talán bátrabban vállalhatták volna kevéske szólószerepüket, de ez, úgy tűnik, általánosságban jellemző a Kocsis-féle vonóshangzás esztétikájára: inkább a prím és a basszus szokott dominálni. A Klarinétötös nemcsak jól, hibátlanul sikerült, hanem igen szépen, finoman is szólt, külön kiemelném a második tétel szordinált vonóshangzását. Megkockáztatom: ennek a vonósnégyesnek érdemes lenne többször összeállnia, szemmel láthatóan értik egymást – és a zenét.
A szünet után kisebb lazításként a NFZ ütősei madrigál-összeállítást adtak elő ismertebb és ritkábban hallható madrigálokból. Bár a műfaj nem tartozik a kedvenceim közé, Weisz Nándor, Bíró Gergely, Joó Szabolcs és Szabó Mátyás teljes összhangban játszott, hol finom, hol virtuóz produkciójuk joggal csalt elégedett mosolyt a közönség arcára. A műsornak mégis az utolsó száma: Bartók Kétzongorás-ütőhangszeres szonátája volt az, ami miatt nehéz volt jegyet szerezni a koncertre, és feltehető, hogy emiatt, illetve az előadók (Kocsis Zoltán, Jandó Jenő, Weisz Nándor és Joó Szabolcs) miatt vonult ki a szakma színe-java. Úgy tűnt, ezúttal Jandó vezette az előadógárdát, Kocsis – tőle szokatlanul – háttérben maradt. Az előadásból hiányoltam a megállíthatatlan vehemenciát, melyet Kocsis zongorajátékában nemcsak megszoktam, de szeretek is. A két ütős közül pedig az üstdoboknál ülő Weisz Nándor inkább lazának tűnt, mint precíznek, szemben a nemcsak jó, hanem kiváló Joó Szabolccsal. Általában: voltak olyan pillanatok, mikor a két zongora és a két ütős együtt volt – de csak hangszercsoportonként. Igaz, ezt nehéz megítélni, az MTA Díszterme vonóskamarazenére alkalmas, de e műhöz igen gyatra az akusztikája. Így aztán a műnek különösen az első tételében inkább a dallamosságra, az izgalmas harmóniákra figyelhettünk, kevésbé a ritmikusságra. A harmadik tételre megszokhatták az előadók a termet, itt már minden és mindenki együtt volt – mégis valószínű, hogy inkább a Klarinétötösre fogok emlékezni évek múlva is.


2005. december 16. 19:30. MTA Díszterme – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjainak hangversenye. Wenzeslaus Matiegka: Notturno, op. 21; Mozart: A-dúr klarinétötös (K 581); Madrigál-összeállítás; Bartók: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre. Km.: Gáspár Kornélia (fuvola), Porzsolt György (brácsa), Bajner Zsuzsanna (gordonka), Szilvágyi Sándor (gitár), Szatmári Zsolt (klarinét), Papp Dániel, Dúlfalvy Éva (hegedű), Balogh Enikő (brácsa), Deák György (gordonka); Weisz Nándor, Bíró Gergely, Joó Szabolcs, Szabó Mátyás (ütőhangszerek) Jandó Jenő, Kocsis Zoltán (zongora)


Mesterházi Gábor
(Fidelio, 2005. december 19.)

100 évesek vagyunk