Ez történt


Beethoven és Brahms karácsony előtt

2006. 12. 29.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar december 23-i koncertjének apropója a négyes szám volt. Beethoven IV. zongoraversenyét és Brahms utolsó, szintén IV., e-moll szimfóniáját hallgathatta meg a nagyérdemű. A másik közös vonás a két műben, hogy mindkettő – ha nem is azonos hangnemű, de – előjegyzését tekintve azonos. Az esten a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Kocsis Zoltán vezényelt, zongorán közreműködött Till Fellner.


Beethoven IV. zongoraversenyének első két tétele leginkább a személyes érzéseket ábrázoló líraisággal telített. A zongora szólisztikus kezdése mindenesetre az addig írt versenyművekre nem jellemző, ha egyáltalán akad ilyen, a mű elején a szólista maga mutatja be a tétel fő gondolatát. De nemcsak ez rendhagyó, hanem a concertókra jellemző figyelemfelhívó, harsogó zenekari bevezetés. Beethoven, mint oly sok esetben, művének már a kezdésével felrúgta az írott-íratlan szabályokat. A kamarazeneszerű részekkel váltakozó szimfonikus megoldások mellett az improvizációs jellegűek a klasszikus formába olvadnak. Különleges hangzásvilágot tár elénk Beethoven, talán csak a IX. szimfónia egyes részei tartalmazzák ezt a nagyon intim zenei szövetet. A lassú tétel feszült, megrázó párbeszéde a zenekar és a szólista között szintén ritka a beethoveni oeuvre-ben.


A meghívott szólista, a Bécsben született és tanulmányait is ott végző Till Fellner fiatal kora ellenére rangos művésznek számít. 1993-ban megnyerte a Clara Haskil-verseny első díját, rendszeresen koncertezik neves zenekarokkal, mint az Academy of St. Martin in the Fields, a BBC Szimfonikusok, a Camerata Salzburg, a Bécsi Filharmonikusok, olyan neves karmesterek irányításával, mint Claudio Abbado, Vladimir Ashkenazy, Nikolaus Harnoncourt, Neville Marriner, Kent Nagano, Franz Welser-Möst. De az Alban Berg Quartettel, Adrian Brendellel, Heinrich Schiff-fel is játszik. A zongoraművész Kurtág György zongoradarabjait fogja lemezre venni a közeljövőben.


Till Fellner az éppen kétszáz éve keletkezett versenymű első két tételével a zongora hangjának valami csodálatos, földöntúli zengését mutatta be. Talán még soha nem hallottam így szólni a zongorát, mint ezen az estén. Mindent ki tudott fejezni Fellner, a szégyenlősséget, a melankóliát, a szomorúságot, és még lehetne sorolni. Puha billentése is segítette a csengő-zengő hangok megszólaltatását. A karaktereket jól eltalálta, a tempó ideális volt. Minden szépnek tűnt, egészen a harmadik tételig. Illik játékára a mű első két tételét méltató idézet: “Ha volt valaha emberi dallam, mely emberi hangon beszélt, unszolt és esengett, akkor bizonyára ez az; a sok deklamáló beethoveni melódia, a sok dialektikus motívumjáték,ellentmondás, vita és párbeszéd mintha mind csak erőpróba és előjáték lett volna ehhez a nagy látomáshoz.” Azonban éppen a látomás, a Rondó volt az, a maga fürge, szökellő, játékos zenei anyagával, amely nem volt egyenes és egyetlen útja az első két tételnek. Erőtlen, gyenge, szinte karakter nélküli témákat – a rondótémát többször – hallottunk. Az ellentét annál is kiáltóbbnak tűnt, mivel a zenekar persze kifogástalanul játszotta a különféle hangulatú részeket. Még mindig a csillogó-villogó hangzást erőltette Till Fellner, pedig hol volt már! Nem tudta felvenni a sodró lendületet, a rusztikusabb hangvételt. A közönség hálásan tapsolt, de nem kaptunk ráadást, egy gyorsabb, karakteres mű biztosan segített volna eldönteni, hogy mennyire otthonos Till Fellner az erőteljesebb művekben.


Szünet után Brahms IV., e-moll szimfóniáját játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán irányításával. Brahms utolsó szimfóniájára az 'elégikus' jelző tapadt. Ez a szimfónia még jobban magán viseli a német zeneszerzőre oly jellemző melankolikus vonásokat. Bár formai megoldásaival a klasszikus stílusból merített, (gyakran vastag) hangszerelése új utakat nyitott. Egyedi ritmikája eltéveszthetetlen, ahogy tartózkodó lírája is. A négytételes szimfónia előadása komoly erőpróba a zenekarok számára. Nehéz úgy tolmácsolni a hosszú művet úgy, hogy ne legyen egyhangú, ne legyen olyan érzése a hallgatónak, hogy rátelepedik, ránehezedik a zene. Nagyon fontos a karmester szerepe, elképzelése is (persze, mikor nem az). Kocsis Zoltán szuggesztív irányítása alatt (a zongoraversenyt és a szimfóniát is fejből vezényelte) ez a zenefolyam nem tűnt erőltetettnek, hosszúnak, nehézkesnek (még a harmadik, Allegro giocoso tétel sem). A hangzás intenzív volt, a rézfúvósok néha túlzottan is, lenyűgözött a vonóskar, szép szólókat hallottunk.


Az együttes nemcsak a szimfóniában remekelt, hanem a zongoraversenyben is. A szólista méltó partnereiként csodás hangszíneket varázsoltak elő, az első két tételben szinte homogén volt a zongora és a zenekar hangzása.
Kocsis Zoltán kellemes ünnepeket és az “ideinél még jobb” esztendőt kívánt, majd ráadásként Brahms 1. magyar táncát játszotta a zenekar, jókedvűen, felszabadultan, vidáman. A koncert a karácsonyi ünnepek méltó nyitánya volt.


Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2006. december 29.)