Évadzáró koncertjén (majd' azt írtam évbúcsúztató…) Claude Debussy, Eötvös Péter és Antonín Dvořák egy-egy művével köszönte meg a figyelmet és a tapsot a Nemzeti Filharmonikus Zenekar.

Nem is búcsú ez igazán, hiszen néhány nap múlva még igen komoly megmérettetés vár az együttesre: Debussy Pelléas és Mélisande-ját adják elő a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. De mégis, voltaképpen itt ért véget a szezon, a cseh mester egyik bravúros szláv táncával mondtunk hangos agyőt az elmúlt idénynek.

„Technikai okok” folytán (hogy ez mit takar, arról nincsenek közelebbi információim) a BBNH helyett a vasárnap esti koncert az utóbb Budapest Congress & World Trade Center (ismertebb nevén békáká) nevet kapott létesítményben zajlott. Némi nosztalgiával lépkedve a Kongresszusi Központ helyenként zavaróan szögletes formákkal keretezett halljában, magam nem bántam egyáltalán e helyszínt, még ha a közönség egy része jól láthatóan távollétével tüntetett a változtatás miatt: alig több mint fél ház lehetett aznap este.

A nyitószám, a Három noktürn nem gyakori vendég a magyar hangversenypódiumokon. Jól tudjuk, mi ennek az oka. Ám ha valaki mégis elő meri venni, a legjobb, ha az illetőt Kocsis Zoltánnak hívják. Ő képes arra, hogy Debussy zenekari műveit (ahogyan korábban a zongoradarabokat) a legmagasabb színvonalon, a művek minden világosságával és árnyékával mutassa meg a magyar közönségnek. Ezen meggyőződésem fényében hallgattam a darabot, s Kocsis nem okozott csalódást. Az első két noktürn a koncert legizgalmasabb részeként szolgálta az estét. Vallom, megkapóan finoman tudnak játszani a Nemzeti Filharmonikusok, ha erre módjuk van. Szép tónusban muzsikáló vonósok, érző és figyelmesen bekapcsolódó fafúvók, kellő gonddal felrakott rezes állások, ezekkel találkoztam. Meglehet, a BKK akusztikája nem biztosít ideális hangzó teret e jellegzetesen debussys zenekarkezeléshez, mindazonáltal néhány rézfúvós-bizonytalanságon túl nem látok okot a fanyalgásra.

A harmadik tétel szirénhangjai lógtak csak ki a zenei szövetből, pedig azoknak bizony nem volna szabad. A Nemzeti Énekkar Női Kara, amellett, hogy egyébként sem állt a helyzet magaslatán, ami a tiszta intonációt és a pontos belépéseket illeti, korántsem ideális, avagy kívánatos hangon szólalt meg. Ennek nyilvánvalóan a kar előnytelen színpadi elhelyezkedése volt az oka (a zenekar mögött két sorban felsorakozva természetesen), így ugyanis a tenger mélyéről előbukó szirénhangok inkább a víz felett szálló nyers sikolyoknak tűntek, s ennélfogva nem érték el a kívánt hatást.

Az örmény származású amerikai brácsaművész, Kim Kashkashian szólójával szólalt meg Eötvös Péter Replica című, brácsára és zenekarra írott, alig negyedórás szerzeménye. A búcsú érzése adja a kompozíció alaphangulatát, nem titok, a Replica a Három nővér bűvkörében, annak „szellemi rokonságában” született. Ennek az operának, Eötvös talán legmarkánsabb munkájának a kisugárzása számos más, a kilencvenes évek végén született zenedarabon is érezhető.

Különálló műként is funkcionál pl. a Két monológ baritonra és zenekarra.) A Replica a műsorfüzet szerint – magamtól aligha jöttem volna rá – a Három nővér nagy búcsújeleneteiből merít. És innen nézve figyelemre méltó alkotásként látszik e „brácsaverseny”: azok búcsúját idézi, akik végül maradnak. Azok félénk agyőjét tolmácsolja, akik nem mennek sehová. A meg nem történt tragikum tragikumával hat a hallgatóra. Ahová nem fér a pátosz. A cselekményt imitáló cselekménytelenséget idézi, a keresett, de félbehagyott mondatokat, a reménytelenségbe forduló hitetlenséget. Mind a szólistát, mind pedig a Kocsis irányította kíséretet a legmagasabb nívón hallottam játszani, az NFZ muzsikusai láthatóan érzik és értik Eötvös zenéjének mozgatóit és katalizátorait.

A szünet után, Dvořák VI. szimfóniájától azt vártam, a zenekar teljes pompában zeng majd. Részben igazolódott is ebbéli reményem, Kocsis végig jó iramban, ezúttal nem hajszolt tempókkal dirigált, minden szólamnak volt ideje a kibontakozásra, minden szólónak volt tere a bemutatkozásra. Noha messze nem remekmű a D-dúr szimfónia, mégis tisztességgel, elegendő dallaminvencióval és hálás témákkal megírt muzsika ez. Csakhogy viszonylag sok hibát kellett tapasztalnom vasárnap este, elsősorban bosszantó pontatlanságokat, melyeknek mértékét az „említést nem érdemlőnél” súlyosabbnak kell értékelnem. Mégis, e szokásosnál több apró vétség és az olykor kihallható tompaság ellenére is összeállt a szimfónia: megvolt a tartása, lendülete, dinamikája. Én azért azt remélem, a noktürnök hullámai elérnek a Pelléasig.

2007. június 3.
Budapest Kongresszusi Központ
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
a Nemzeti Énekkar Női Kara
Kim Kashkashian – brácsa
Vez.: Kocsis Zoltán
DEBUSSY: Három noktürn
EÖTVÖS: Replica
DVO%u0158ÁK: VI. szimfónia

Balázs Miklós
(Café Momus, 2007. június 7.)