Ez történt


A művészet luxusa az ember menedéke

2006. 12. 01.


Kovács Géza a Nemzeti Filharmonikus Zenekarról


A Nemzeti Filharmonikusok körül zajlik az élet. Koncertek, utazások, lemezfelvételek. Hallatszik vita is körülöttük, de hát hol, miről nincs vita ebben az országban? Kovács Géza főigazgató számol be a jelen és közeljövő jó-rossz fordulatairól.


A munka


Az új Bartók-összkiadás keretein belül október 31-én elkezdődött a Kossuth-szimfónia felvétele, stílszerűen a MűPa Bartók-termében, Kocsis Zoltán vezényletével. Korábban már felvettük a posztumusz Hegedűversenyt is Kelemen Barnabással. Mérföldkő ez: mégiscsak valóra válik ez a sok vihart megélt terv. Azt reméljük, hogy amikor bemutatjuk a Kossuth-szimfóniát, a Fából faragott királyfit és más Bartók-felvételeket, talán szertefoszlanak mindazok a kellemetlen mellékgondolatok, amelyeket egyesek tudatosan és szándékoltan eregettek rossz szagú füstként a terv köré, és marad egy hosszú távra szóló, emlékezetes és mérvadó gyűjtemény. És sikerült akkor elkezdeni, amikor még emlékszünk rá, hogy 125 éve megszületett a 20. század egyik legnagyobb szelleme.
Fontos esemény volt októberi genfi utunk, ahol az ottani magyarok szerveztek hangversenyt, nemcsak Bartók születésnapja alkalmából, hanem mert éppen tíz esztendeje avatták föl az ottani Bartók teret. Akkor Yehudi Menuhin vezényelt és Kocsis Zoltán zongorázott. Ezt az emléket kívánták feleleveníteni azzal, hogy meghívtak bennünket.
Novemberben a MűPa Liszt-fesztiválján mutattuk be Kocsis Liszt-hangszereléseit. Több zongoradarabot írt át zenekarra, és ezek jelentős részét az amerikai Waterlily lemezcéggel tavasszal már felvettük. A lemez hamarosan megjelenik az ottani piacon. Fontos állomás ez is, mert ha valaki olyan mélyen ismeri zongoraművészként a műveket, mint Kocsis Zoltán, aki egyúttal ilyen régóta foglalkozik szimfonikus zenéléssel is, az egészen különlegeset tud nyújtani az átiratokban is. Ebben a műfajban tudunk sok sikerről, de kudarcról is. Kocsis hangszerelései azt az élményt nyújtják, amikor azt a magaslati ritka levegőt lehet szívni, ahol nagy szellemek találkoztak…
Áprilisban újabb érdekesség várható: Bach Máté passióját Schiff András vezényli. Már e koncert puszta ténye is eloszlatja a mendemondát Kocsis és Schiff állítólagos rossz viszonyáról. Schiff András örömmel fogadta el a meghívást.
Most készítjük elő egy jelentős, 2007-es turnénkat: Párizstól Amiens-en át Luxemburgig – Európa számtalan hangversenytermében lép föl a zenekar, mindenhol Bartókot is játszva.
Javában zajlanak egy újabb együttműködés előkészületei, ezúttal a Budapest Bábszínházzal. A tavalyi, rendkívüli sikerű Fából faragott királyfi-produkció után azonnal megállapodtunk a folytatásról, így januárban a Petruskát adjuk elő a MűPá-ban. Ritka az ilyen alkalom, amikor egyetlen felhő sem árnyékolja be a közös munkát két meglehetősen autonóm művészeti közösség között. Talán új utakat is sikerül kitaposni ezzel a zenei életben: igenis lehet békében együttműködni.
Jövőre Kodályra emlékezünk. Kocsis Zoltán “nem nyugodott”, és miután meghangszerelte Bartók Húsz magyar népdalából azt a tizenötöt, amit Bartók maga nem, most ezt tette Kodály Húsz magyar népdalával. Szerencsére itt nem merülnek fel olyan szerzői jogi akadályok, mint Bartóknál, mert Kodályné Péczely Sarolta nagy örömmel vette Kocsis ez irányú munkálkodását. A Tavaszi Fesztiválon tartjuk az új hangszerelésű darabok ősbemutatóját. Emellett előadjuk a Kállai-kettőst is, ami meglehetősen ritka egy magunkfajta együttes műsorán…
Természetesen mindeközben folytatódnak a Bartók-sorozat felvételei. Csak egy ponton bicsaklik meg a fantázia, és ez a pénz…


A pénz


Napjainkban nem mi vagyunk az egyetlen kulturális intézmény, amely azzal szembesül, hogy nem jut belőle elegendő. Mi olyan sajátos költségvetéssel dolgozunk, melynek 85 százaléka bér, járulék és személyi jellegű költség. A maradék 15 az, amiből minden mást finanszírozni tudunk: működünk, vendégművészeket hívunk, húrt, nádat veszünk, kifizetjük a telefonszámlát stb. A számok mögött tehát szinte minden esetben egyes személyek állnak. Ha jelentős költségvetési csökkentést kell elszenvednünk, az azzal jár, hogy embereket kell elküldenünk. Úgy véljük, hogy az elmúlt években súlyos árat fizettünk azért, hogy elérjük azt a szintet, amelyet ma szakemberek és kritikusok világszínvonalként emlegetnek. Ennek szétveréséhez sem Kocsis Zoltán, sem én, sem az együttesek nem asszisztálnának szívesen. Különösen nehéz a helyzetünk akkor, amikor az egész országon végigsöpör a megszorítási hullám, amikor szinte el sem tudunk igazodni a sok tüntető csoport között. Ebben a helyzetben sokaknak megmosolyogni való lehet néhány művész küzdelme, hogy még szebben szólaljon meg Bach vagy Bartók. A művészet luxusa azonban az ember menedéke is egyben. Ha ezt a menedéket szétverjük, lehet bármilyen ragyogó gazdaságunk, csillogó iparunk és virágzó mezőgazdaságunk, az élet jószerivel értelmetlenné válik. Ezt nagyjából a homo sapiens megjelenése óta tudjuk és érezzük. Nem pusztán az egzisztenciánkat féltem, hanem ennél jóval többet és nemesebbet.
A minisztériumtól a kezdeti rossz hírek után folyamatosan arról kapunk hírt, hogy tisztában vannak azzal, hogy egy olyan különleges, nemzeti alapintézményről van szó, melynek működését minden körülmények között biztosítani kell. Úgy tudjuk, valóban komoly tárgyalások folynak a háttérben annak érdekében, hogy ne kelljen emberek tucatjait az utcára küldenünk, de erről csak akkor bizonyosodhatunk meg, ha kezünkben lesznek a működésünket garantáló dokumentumok. Mindenesetre az eufórikus állapot, amit hat éve éreztünk, amikor rendkívüli költségvetési támogatást kaptunk, az elmúlt években szertefoszlott. 2001 óta folyamatosan költségvetési megvonásban részesülünk. Ezt soha nem kommunikáltuk eddig a sajtóban. Sosem gondoltuk, hogy a minisztériummal vívott csatáinkat ki kellene hurcolni az utcára, és ezt most sem szeretném. De szeretném átrajzolni azt a hamis képet, amelyet hat évvel ezelőtt az akkori kormányzat rajzolt meg, nevezetesen hogy a Nemzeti Filharmonikusok úgy van kistafírozva, hogy a térség legjobban fizetett együttese, európai színvonalú bérekkel, s hogy módjában áll világszínvonalú művészekkel együttműködni, kortárs zeneműveket bemutatni, hangszerparkját jelentősen feljavítani, kottatári anyagát bővíteni (még a szponzorkeresést is finoman megtiltották). E kép anyagi háttere fájdalmasan hamar múlt el, de a túlfinanszírozottság bélyege rajtunk maradt. Az elmúlt években még miniszter is akadt, aki kinevezése után fontosnak tartotta azonnal közölni egy interjúban, hogy sürgősen meg kell vizsgálni, vajon zenekarunk nincs-e túlfinanszírozva. Nyilatkozatát követően további súlyos összegeket vontak el tőlünk.
Dolgozunk, nem panaszkodunk, nem tévesztünk arányt, de mégiscsak falhoz érkeztünk, ahonnan nem vezet tovább út. Nem tudjuk folytatni a munkánkat, ha nem kapjuk meg az ehhez szükséges pénzt. Ha pedig nem folytatjuk, akkor, és itt egy kritikust idézek: “egy nemzeti érték eltűnik”. Ezt még egyszer visszahozni nemigen lehet.
Tizenegy éve, amikor idekerültem, az Állami Hangversenyzenekar és fenntartója, a Nemzeti Filharmónia rendkívül súlyos pénzügyi, morális és szakmai válságban volt. Az elmúlt több mint egy évtized alatt, elsősorban Kocsis Zoltán meghívásával és az ő itteni, példa nélküli munkájával, az itt dolgozó művészek és nem művészek odaadásával, valamint egy nagyvonalú kormányzati gesztussal sikerült valóban elérni a világszínvonalat. Ennek szétverése több mint bűn: hiba volna.


Szponzorok


Az elmúlt években felszabadítottak bennünket a keresés tilalma alól, csakhogy az amúgy sem széles szponzori rétegnek is csupán szűk spektruma támogatja a művészeti életet. Ráadásul a szakma egyik közismert alapszabálya szerint a szponzor mindig a sikert támogatja. S noha siker akad bőven, amikor egy magát rendkívül szegénynek feltüntető együttes és “a rendkívül gazdag, túlfinanszírozott” zenekar között kell választani, természetesen a szegénynek mondottat választják. Másrészt nagyon ritkán támogatnak hosszú időszakon át egy intézményt, rendszerint csak bizonyos projekteket segítenek: egy fesztivált vagy koncertet. Készpénzt ritkán adnak, természetben támogatnak. Így például egy régi szponzorunk, az IBM hallatlanul nagylelkű támogatása nyomán most digitalizálni tudjuk közcélokat szolgáló Kottatárunk kincseit. Mindez nem csekélység: 13 000 zenemű lesz három éven belül elérhető az interneten is, s még a nagy karmesterek bejegyzéseit sem kell kiradíroznunk.
Egy másik illúziót is szét kell foszlatni: köztudomású, hogy a szponzorálás területén a briteknél nincsenek jobbak. Amikor a Thatcher-kormány brutálisan megnyirbálta a kulturális élet támogatását, a brit kollégák olyan szponzorszerzési technikákat dolgoztak ki, amelyeknek nincs párjuk, és amit a mai napig tanítanak egyetemen, kurzusokon. De a nyolcvanas években, amikor tombolt a thatcheri rendteremtés, a brit zenekarok életében a ragyogóan megszervezett szponzori támogatások aránya nem haladta meg a 8 százalékot! Abban reménykedni tehát, hogy a közpénztámogatás szerepét átveszi a magánpénz, óriási tévedés. Egész Európában nincs példa arra, hogy a magántőke jelenléte az előadó-művészetben nagyobb volna, mint a közpénzé.


A döntéshozók nem járnak koncertre


1990-ig a hatalom számára egy jelentős művész tüsszentése azonnal politikai bizottsági ülést rántott össze. Fontosnak tartották a hatalomban lévők, hogy a neves művészekkel jó kapcsolatot ápoljanak. Ez mára megkopott. Kiderült, hogy sokkal fontosabb a pénz, a politikai hatalom. A művészet sokadik lett a listán. A politikusok túlnyomó többségét soha nem látni koncertteremben. Vagy idejük, vagy kedvük nincs hozzá. A döntés ugyanakkor a közpénzekről az ő kezükben van. Az NKA-nál levő összeg jelentős, és ott legalább szakmai grémium ítél a támogatásról. De a fontos intézmények nagy részének fenntartásáról a kormányzat és az önkormányzatok döntenek, és nehéz olyasmiről ítélni, amiről nincs saját élményük. Ezért azt várjuk el, hogy a Zenei Tanács, a Szimfonikus Zenekarok Szövetsége vagy a Zeneművészek Szakszervezete megkérdezése nélkül ne döntsenek. Ez azonban felemás módon történik. Ez idáig az önkormányzati zenekarok központi támogatásának elosztása – a kulturális tárca javaslatára – a BM-ből történt. Az összeg jelentősen megnőtt, három éve már az egymilliárd forintot is meghaladta. A kulturális tárca mindig bevonta a zenekari szövetséget az elosztás megvitatásába, ez azonban önmagában kevés.


Alapelvek


Az elosztást kristálytiszta alapelvek mentén kellene rendezni. Németországban a zenekarokat kategóriákba sorolják létszámuk és egyéb ismérveik alapján, és a pénzügyi tortából ki-ki automatikusan kapja meg a neki jutó szeletet. Itthon a Szimfonikus Zenekarok Szövetsége keretén belül mi is felállítottunk egy rendszert, kategorizáltuk a zenekarokat, mert három éve az akkori miniszter, Hiller István döntése értelmében felkérték a Szövetséget, hogy dolgozzon ki egzaktabb rendszert, mint ami akkor érvényben volt (hagyományok, fülbesúgások, helyezkedések, fúrások, kapcsolatok és egyebek eredményeképpen). Hónapokig tartó, késhegyig menő vitában sikerült a Szövetség tagjainak létrehozni egy olyan rendszert, amellyel a nagyjából mérhetetlent mégis sikerülhetne) mérhetővé tenni. Rengeteg mutatót dolgoztunk ki, és ezt a szempontrendszert letettük a minisztérium asztalára. Majd sok minden történt: változások, választások, mi meg arra várunk, hogy valaki végre alaposan áttanulmányozza a kritériumrendszert, majd fogadja el és beszélje meg velünk, végül vegye is figyelembe az elosztásnál. Mert eddig ezt senki nem tette meg.


Jóhiszemű jogcím nélküli lakók


A helyünket is irigyelték a MűPá-ban. A történettel egész könyvet lehetne megtölteni. Az építés sajátos története folyamán sokáig bizonytalan helyzetben voltunk. Onnan, hogy a koncerttermet mi működtetjük, odáig, hogy nem költözhetünk be, minden verzió előfordult. Vergődtünk és csapódtunk egyik faltól a másikig. 2004-ben azután úgy tűnt, jöhetünk, de például a kórust illető döntést olyan nehezen hozták meg, hogy végül a tervező, Zoboki Gábor nem tudott tovább várni és alakítani a terven, így a kórus próbatermének közepén két hatalmas oszlop áll, ami mögül nem látni rá a karvezetőre. Amikor már beköltöztünk, még mindig bizonytalan volt a helyzet, nem volt papír a kezünkben, s közben előző három bérelt helyünket már fölmondtuk. Jóhiszemű jogcím nélküli lakók voltunk. Helyünk végül több száz négyzetméterrel kisebb, mint akár csak a Vörösmarty téren volt, de nem panaszkodunk. Bérleti díjat nem kell fizetnünk, ám ennek fejében további 60 millióval csökkentették a költségvetésünket, azaz mégiscsak fizetünk a helyért. Évi húsz koncertet tarthatunk a Bartók-teremben bérleti díj nélkül, csak a több százezer forintos szolgáltatási díjakért kell fizetnünk. Szemben mondjuk az ide nem költözött Nemzeti Táncszínházzal, mely – nagyon helyesen – a színházteremben évi száz előadást tarthat térítésmentesen. A jegy- és bérletbevételek a koncertjeinken bennünket illetnek, de mi az átlagon tartjuk az árakat, 1800 és 5000 forint között (más MűPa-jegyárak sztárvendég esetén tíz-, sőt olykor húszezer forint körül mozognak). Nézőszámunkat viszont csaknem meg kellett dupláznunk, hogy megtöltsük a termet. Megtöltjük.


M. É.
(Muzsika, 2006. december)