Ez történt


A lélek ajtóin át

2008. 03. 26.


Hegedűversenyből szám szerint kettő van, ám Bartók a másodikat tartotta az egyetlennek. Amit ma elsőként ismerünk, az egy korai, két tételes mű, melyet csak halála után adtak közre. Az igazi tehát, a Hegedűverseny olyan, mint minden bartóki mű: egyedi és katartikus.


Klasszikus háromtételes, gyors-lassú-gyors felépítésű, szigorúan szerkesztett, ám helyenként végtelenül lírai, virtuózan bonyolult és magával ragadóan egyszerűen népzenei, máshol vérbő verbunkos. Barátja, Székely Zoltán hegedűs felkérésére komponálta. A barátnak nem lehetett panasza, hogy nem csilllogtathatta meg tudását, a mű bőséges teret nyújt a virtuozitással való elkápráztatásra. Sokszínű és embert próbálóan nehéz versenymű, de Kelemen Barnabáson nem fog ki.


Manapság az egyik legerősebben vonzó mágnes Kocsis és Bartók neve együtt. Emellé felzárkózott a Nemzeti Filharmonikusok, és már nem sok kell, hogy Kelemen Barnabás is delejjé váljon. Ha még nem így van, az csak rendkívüli fiatalságának tudható be. Amit ez a fiatalember művel a hangszerével, az lebilincselő. Nem ismer technikai nehézséget, könnyed, ám szenvedélyes a játéka. A variációsorozatban új és új színt hoz, verbunkosa vérforraló, a hang hol egész mély, hol éterien elhaló. Mindezt csöndes mosoly kíséri a szája szegletében, mintha nem lenne ennél könnyebb dolog a világon. És mindehhez beteg volt, a főpróbát ki is hagyta. Milyen lett volna az este, ha jól van?
 
A Kékszakállú herceg vára egyfelvonásos operaként ismert, noha szoros műfaji értelemben véve nem opera. Várnai Péter szcenírozott balladának nevezte. Ez tökéletesen talál. Születését egy pályázatnak köszönheti, amit a Lipótvárosi Casino írt ki, és amelyen a mű megbukott, vagy inkább elbukott, a zsűri ugyanis előadhatatlannak ítélte. Hét évvel később mutatta be az Opera, ám összesen nyolc előadást ért meg, majd újabb 18 évig nem volt hallható. Az 1938-as bemutató (Némethy Ella, Székely Mihály, Sergio Failoni vezényletével) azonban forró sikert aratott, annyira, hogy Bartóknak több mint tízszer kellett meghajolnia.


Kocsist nem cserélném le senkire, de a mostaniak helyett inkább a régi énekeseket hallgattam volna. Wiedemann Bernadett és Fried Péter semmilyen szempontból nem tetszettek. Nem elég szép a hangjuk, különösen Fried Péteré kásás, nem fényes, nem elég kifejező, nem elég artikulált és nem visz át a zenekar fölött. Nem véletlenül említettem a ballada meghatározást. Életbe vágóan fontos a szöveg minden szavának megértése, mert noha a zene tökéletesen kifejezi a pompás alapmű minden gondolatát és érzelmét, katarzist éppen az vált ki, ha rá is ébredünk, milyen zseniálisan fedik a hangok a szavakat. S e szöveg, e zene rendkívül mély. A szerelem lényegéről szól, amit éppen akkor nem ért az ember, amikor szerelmes.
 
Szabó Lőrinc úgy fogalmazott: semmiért egészen. A Kékszakállú úgy akarja a másiktól a feltétlen szerelmet, hogy nem engedné be a nőt lelke egyetlen bugyrába sem: szeress úgy, hogy zárva hagysz minden ajtót. “Szeress, szeress, sose kérdezz!” A nő úgy szeret, hogy kinyitna mindent, menne, csak menne előre a másik múltjában, emlékeiben, agyában, szívében. Miért? “Mert szeretlek”, mondja Judit. Wiedemann Bernadettet azonban nem a szerelem hajtja, hanem a követelődzés. Durcásan akar, nyomul előre. A hatalmas hang sikoltva üt, ám a pianókban alig hallható. Ha tombol a zenekar, nem hallom egyiküket sem, szavukat sem értem. A Kékszakállúban pedig nem lehet nem tombolnia a zenekarnak: erre íródott. Kettészakad az ég, vele szakad a szív. Zseniális mű, nagyszerű karmester, remek zenekar, ütős produkció, hozzájuk fel nem érő énekesekkel.
 
Ami pedig Bartókot illeti: több barát kellett volna, több pályázat, több Balázs Béla és több születésnap. Több hegedűverseny és jóval több Kékszakállú. Több Bartók kellett volna ennek a világnak.
 
A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye Bartók Béla születésnapján
Hegedűverseny
A kékszakállú herceg vára
2008. március 25.


Mikes Éva
(Kultúra.hu, 2008. március 26.)