Az Oberon, or the Elf King’s Oath Carl Maria von Weber utolsó operája. Charles Kemble londoni színész-impresszárió kérte fel a zeneszerzőt egy új mű komponálására, amelyet a Bűvös vadász és a Preciosa mellett tervezett színpadra állítani Londonban. Az orvosok óva intették Webert előrehaladott tuberkolózisa miatt, de a zeneszerző elsősorban családja financiális helyzetét tekintetbe véve elvállalta az utazással és megterhelő próbafolyamattal járó felkérést.

Weber az angol nyelv minél teljesebb elsajátítása érdekében intenzív tanulmányokba kezdett. 1826 februárjában utazott el Londonba, a még nem teljesen kész mű partitúrájával. A zenés számok egy részét a próbafolyamat közben írta meg – az egyik főszereplő új áriát is kért tőle, hogy énektechnikáját csillogtathassa –, mindez a betanítással és a társasági kötelezettségekkel együtt rendkívül megterhelte a zeneszerző amúgy is gyenge egészségi állapotát. Az Oberon ősbemutatójára 1826. április 12-én került sor Londonban, a mű rendkívül nagy sikert aratott. Weber ugyanakkor nem volt elégedett az operával, már ekkor tervezte az átdolgozását, de erre végül betegsége miatt már nem kerülhetett sor: a bemutató után szűk két hónappal Londonban hunyt el, egy nappal tervezett hazaindulása előtt.

Az Oberon hamar nemzetközi hírnévre tett szert, már a bemutató évében Amerikában is előadták. Német nyelvre is lefordították, Magyarországon 1829-ben játszották először. Később több alkalommal átdolgozták, Franz Wüllner recitativókkal helyettesítette az eredeti verzió prózai dialógusait, Gustav Mahler pedig egy komplett új változatot készített belőle, hangszeres összekötő zenéket is komponált hozzá. A német operai repertoáron hamar átvette Paul Wranitzky korábban rendkívül népszerű Oberon, König der Elfen (bemutató: 1789., Bécs) című operájának helyét, ugyanakkor érdekes, hogy 1847-ben Hamburgban Wranitzky operájának előadásai előtt Weber Oberonjának nyitányát játszották.

A nyitány zenéjét Weber az opera részleteiből állította össze, ugyanakkor önmagában is érvényes, népszerű hangversenyszám. A lassú bevezető elején Oberon mágikus kürtjelét és a tündérvilág hangjait halljuk, a Huon lovag és Reiza hercegnő kalandjait megjelenítő virtuóz gyors szakaszba beékelődve Huon áriája („From Boyhood Trained”) hangzik el klarinéton, míg a nyitányt Reiza népszerű áriájának („Ocean! Thou Mighty Monster”) gyors szakasza zárja.

1. Allegro affettuoso
2. Intermezzo. Andantino grazioso
3. Allegro vivace

Schumann életműve a rendszerető zenetörténészek számára rendkívül vonzó. Pályája könnyen osztható korszakokra, mégpedig műfajok szerint: 1833 és 1839 között szinte kizárólag zongoraműveket komponál, 1840-ben írja daltermésének nagy részét, 1841-ben a szimfonikus művek dominálnak, 1842-ben főként kamaraműveket ír, 1845-ben szigorú ellenpontra épülő darabokkal foglalkozik, 1847 a színpadi zene, 1852 az egyházi zene éve. Nem tudhatjuk, hogy Schumann számára világos volt-e ez a műfajról műfajra való haladás, e vonzó rendszer mindenesetre némi kiigazításra szorul. Schumann ugyanis az egyes műfajok határait kitágította, és sokszor ötvözött egymással, korábban világosan elkülönülő formákat, így teszi a lírai kisformákat és a dalt a szimfónia és a versenymű részévé, vagy olvasztja fel a fúga szikár szerkezetét költői közjátékokkal.

A zongoraversenyének alapjául szolgáló tétel ugyancsak több műfaj keveredésének eredménye. 1841 májusában fogott hozzá, de terve már évekkel korábban felmerült. „A szimfónia, a concerto és a Grande Sonate keveréke lesz; képtelen vagyok virtuózok számára komponálni, valami másra kell gondolnom.” – írja menyasszonyának, Claranak 1839-ben. Az elkészült tétel valóban furcsa keveréke zongoraversenynek, dalnak, lírai zongoradarabnak. A nem sokkal korábban befejezett 1. szimfóniában Schumann a szimfonikus nagyformát hódítja meg, s a Beethovent követő generáció tagjaként legfőbb problémája, hogy a lírai anyagot hogyan lehet egy dinamikus forma keretein belül feldolgozni. Erre a kérdésre kevés mű ad meggyőzőbb választ, mint Schumann zongoraversenyének első tétele. Szemben a virtuóz concertókkal, ahol a szólista technikai tudásának bemutatása a cél, s ahol a zenekar pusztán a hátteret szolgáltatja a cirkuszi produkcióhoz, Schumann a zongora szólamát a szimfonikus anyagba olvasztja, s nála a két fél – zongora és zenekar – egyenrangú és egymást segíti. A tétel formája még a szonátaformában gyökerezik, jól elkülöníthető a főtéma-csoport és a melléktéma-csoport, s bár a klasszikus mintaképektől eltérő karakterű a kidolgozási rész, amit egy megrendítően szép Asz-dúr szakasz (a zongora és a klarinét párbeszéde) indít el, a visszatérés a klasszikus elveknek és hangnemrendnek megfelelően történik. A hangvétel azonban, s a formarészek egymásba fűzése hasonlíthatatlanul romantikus és schumanni.

Ez a Koncert-fantáziának nevezett tétel önmagában soha nem került előadásra: az 1. szimfónia sikere ellenére három kiadó is visszautasította publikálását, s csak négy évvel később mutatták be, amikor Schumann – feltehetően épp a jobb eladhatóság érdekében – két tételt komponált mellé így egészítve ki a tételt „rendes” zongoraversennyé. A második tétel intermezzo, közjáték a két nagyszabású szélső tétel között: zongora és zenekar intim párbeszéde, melyhez szünet nélkül kapcsolódik az energikus zárótétel. A drezdai ősbemutatót rövid időn belül számos nagy sikerű előadás követte Lipcsében, Prágában, Bécsben, minden alkalommal a karrierje csúcsán álló sztárzongorista, Clara Schumann előadásában.

A Tűzmadár Sztravinszkij első, Gyagilev balettegyüttese számára komponált táncjátéka, melyet a társulat 1910-ben, Párizsban mutatott be. A balett sikere egy csapásra ismertté tette Sztravinszkij nevét. A balett forgatókönyvét és koreográfiáját Mihail Fokin készítette. A balett felépítése:

1. Bevezetés.
2. Kascsej elvarázsolt kertje.
3. Az Iván cárevics üldözte Tűzmadár megjelenése.
4. A Tűzmadár tánca.
5. Iván cárevics foglyul ejti a Tűzmadarat.
6. A Tűzmadár könyörgése.
7. A tizenhárom elvarázsolt hercegnő megjelenése.
8. A hercegnők játéka az aranyalmákkal.
9. Iván cárevics hirtelen megjelenése.
10. A hercegnők körtánca.
11. Hajnal.
12. Bűvös harang; a Kascsejt őrző szörnyetegek megjelenése, Iván cárevics foglyul ejtése.
13. A Halhatatlan Kascsej megjelenése, párbeszéde Iván cáreviccsel; a hercegnők közbenjárása.
14. A Tűzmadár megjelenése.
15. Kascsej kíséretének tánca a Tűzmadár varázslatára.
16. Kascsej alattvalóinak pokoli tánca.
17. Bölcsődal.
18. Kascsej halála.
19. A palota eltűnik és Kascsej varázslatai szertefoszlanak; a kővé vált harcosok életre kelnek; általános örömujjongás.

A halhatatlan gonosz Kascsej elvarázsolt birodalmában lányokat tart fogva, a férfiakat kővé változtatja. Csak addig marad halhatatlan, amíg lelke, amelyet tojás formájában kosárban őriznek, sértetlen marad. Iván cárevics, miközben a Tűzmadarat üldözi Kascsej elvarázsolt kertjébe téved. Miután megfogja a madarat, egy tollát kéri, majd szabadon engedi. Ezután találkozik tizenhárom leánnyal, egyikbe azonnal szerelmes is lesz. Megtudja, hogy mindannyian hercegnők, akik a zöldkarmú emberevő óriás varázslata alatt élnek. Követi őket az óriás palotájába, ahol az őrt álló szörnyek foglyul ejtik. Ám mielőtt ő is kővé változna, eszébe jut a Tűzmadár bűvös tolla. Meglengeti és megjelenik a Tűzmadár, aki elárulja Kascsej halhatatlanságának titkát. Iván összetöri az életet jelentő tojást és Kascsej azonnal elpusztul. Varázslatai szertefoszlanak, valamennyi foglya megszabadul. Iván és a hercegnő megtartja kézfogóját.