Ez történt


Zsenik, villámlátogatáson és tartósan hazánkban

2008. 09. 29.


A világ egyik legsikeresebb hegedűművésze két koncertet adott Budapesten. Mindkétszer egy univerzális zenei zseni, Kocsis Zoltán társaságában. A vendég elment, és ezúttal rövidebb emlékezetű produkciót nyújtott. A zseni viszont itthon marad velünk, s e két koncertjére örökké emlékezni fogunk.


Egy zenei értelemben rendkívül sűrű szeptemberi héten, Alexei Volodin és Alfred Brendel koncertjei közé ékelődött Vadim Repin két budapesti hangversenye. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar támogatásával Beethoven Hegedűversenyét adta elő. Hamar kiderült, hogy Repin mélyen önmaga színvonala alatt játszik. Először csak néhány kisiklott hang tűnt fel, majd az is, hogy e félrecsúszott hangok állandósulnak, és szabályos rendet követve jelentkeznek. Néhány véletlenül bependített hang is szeplőt hagyott a játékon. Repin láthatóan kényelmetlenül érezte magát, nem lelte e jelenség magyarázatát és megoldását.


Korábbi fellépésének emléke alapján mi sem erre számítottunk, mert ha valamit, akkor a kristályos intonációt bizonyosan Repin hegedülésének elidegeníthetetlen részének gondoltuk. Alaposan megfigyelve hamis hangjainak logikáját, feltűnt, hogy a fals színezet rendre a középső hangtartományban jelentkezik, a támasztó és a csúcs-hangok általában tisztának mutatkoztak. Végül pedig azt kellett konstatálni, hogy minden D és A húron játszott hang egy kicsit hamis. Nos, ez egy D-dúr hangnemű darabnál komoly gond. A tételszünetben Repin próbált hangolni e két húron, de hallhatóan kevés hangolnivaló volt rajtuk. Valami más lehetett a baj, magyarázatát azóta sem lelem. Tény azonban, hogy ez a rendkívül rendes és becsületes muzsikus egyre kényelmetlenebbül érezte magát: ő még mindig az a művész, aki érzi a szerzői zseni által vállára pakolt felelősség súlyát. Emiatt egy percig sem neheztelek Repinre, főleg, hogy tudtam: másnap javíthat. A közönség kevés empátiával fogadta Repin szenvedését, ráadást követelt. Iszonyatos pálya ez, kérem!


Ez a csütörtöki koncert Repin gyengélkedése ellenére mégis a legfényesebb koncertélményeink sorába emelkedett. A program Debussy népszerű zenekari darabjával, az Egy faun délutánjával kezdődött. Kocsis interpretációja semmilyen korábbi előadásra nem emlékeztetett. Nem a kompozíció szecessziós fülledtsége és dekorativitása, egy szuszra végigénekelt, archaizáló éneke izgatta, hanem az egymást követő (és Kocsis felfogásában egymástól elütő) apró képek sorozata. Kocsis annyira szétszedte a zenei folyamatot (versszakokra bontotta volna Mallarmé költeményét?), hogy a mű valósággal széthullott, és egy igen izgalmas, gyorsan végiglapozott képeskönyvvé vált, melyben a képek inkább vázlatos, de mégis finoman megrajzolt ábrákból, s nem aprólékosan kidolgozott, bővérűen színezett lapokból álltak. A darab most úgy ért véget (abszolút váratlanul), mintha valaki hirtelen összecsukta volna az albumot. Egészen váratlan és inspiráló élményt jelentett ez a Faun-zene.


S amire csak nagyon kevesen képesek, azt Kocsis megtette. A versenymű zenekari expozíciójának tagolásakor mintha csak ezt a stratégiát folytatta volna. Ezáltal olyan erővel hívta fel a figyelmünket arra, hogy most valami szokatlan, Beethoventől nem várt dallambőség, az egység kifundálása helyett az invenció pazarlása, a sokféleség magasztalása fog következni. Csak kapkodtuk a fejünket, de még így is észre lehetett venni, hogy a mindig elpattanó sorvégek most izmos tenutóval szólalnak meg. De jó így!


És még mindig előttünk volt az est csodája. Aki nem volt ott, most azt hiheti, hogy a következő bekezdésben túlzásokba fogunk esni. Pedig dehogy, épp hogy csak érzékeltetni fogjuk ezt a csodát. E sorok írója egy ideje már mantrázza, hogy Rahmanyinov II. szimfóniája a szerző (egyik) legjobb kompozíciója, olyan mű, melyet a szakmai becsületesség, a technikai felkészültség, a zenei és az eszmei (!) tartalom egyensúlyának szempontjából példaértékű darabként kellene kezelnünk, s ekként repertoáron tartani; olyan mű, melyet minden Rahmanyinov kritizálásában erősködő barátunknak meg kell ismerni. Más kérdés, hogy elenyésző számú előadás és lemezfelvétel támasztja ezt alá. Kocsis a mű extra-minőségére világított rá, s ha készült a koncertről felvétel, az már most bátran kijelenthető, hogy CD-re égetve ez a II. szimfónia a darab diszkográfiájának egyik csúcsteljesítménye lesz. A Repinnel szemben kevés empátiát mutató közönség ezt a minőséget magabiztosan és ujjongva vette tudomásul.


Sokat elárul a kamaraestet megelőző hangulatról, hogy a Repint duplán fogyasztó közönség beszélgetéseinek fő témája az előző este elképedéssel hallgatott II. szimfónia volt. És persze a remény, hogy Repin túlteszi magát az előző estén, és kipihenve, bizonyítási vágytól hajtva lép a Zeneakadémia pódiumára. Tulajdonképpen kegyelmi pillanat, hiszen hol kapja meg a londoni, berlini vagy párizsi közönség a bizonyítási vágy többletét egy már ezerszer bizonyított világsztártól?


Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon elégedett voltam Repinnel. Picit megborzolt reputációját nálam hamar visszanyerte. A Bartók-rapszódiában (persze) az volt az izgalmas, hogy Kocsis mindent eljátszott belőle, minden ritmikai aknát felrobbantott, minden akcentust végigvitt, nem törődött azzal, hogy már-már felfoghatatlanul sűrű zenei textust terít ezáltal Repin tanult játéka mögé, mellé. Engem izgatott ez a Rapszódia. Brahms d-moll szonátája is ment, ment, hengerelt. Néha a rutin vitte előre, de megszólalt a mű. Kiderült persze, hogy ez a két, láthatóan nagyon jó kapcsolatban álló muzsikus, ez a két, a színpad etikettjét (vigyázat, nincs ilyen!) felülíró, oldottan viselkedő férfiú zenei értelemben nem illik össze. De ki tudja miért, a művet hallottuk, épp úgy, ahogy a MŰ VAN. S ha ez épp Beethoven Kreutzer-szonátájakor történik meg, Tolsztoj szakállára mondom, az ember egy szonátányi időre embernek érzi végre magát.


Nemzeti Filharmonikus Zenekar,
km.: Vadim Repin (hegedű), karmester: Kocsis Zoltán
szeptember 25., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Vadim Repin és Kocsis Zoltán kamaraestje
szeptember 26., Zeneakadémia


Molnár Szabolcs
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2008. szeptember 29.)