Ez történt


Virrasztás Bartókért

2005. 09. 26.


Ma van Bartók Béla halálának 60. évfordulója. A New York-ban elhunyt zeneszerző tiszteletére tegnap éjjel, Virrasztás Bartókért címmel, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adott koncertet Kocsis Zoltán vezényletével.


Műkedvelő az ingyenkoncerten


Nem ismerem Bartókot, foszlányokat hallottam csak a zenéjéből, de az mindig megragadott. Zappa is szerette az alkotásait, gyakran hallgatta és néha játszotta őket (lásd például a Make a Jazz Noise Here átdolgozását). Diákoknak a koncert állítólag ingyenes, nekem még októberig érvényes a matricám: ott a helyem.


'99-ben Lyonban egy plakátra lettem figyelmes, az volt ráírva: de Frank Zappa ŕ City Lights. A megjelölt estén megjelentem a megjelölt helyen, naivan azt gondolva, ez biztos valami ándörgránd koncert lesz, nem fog érdekelni senkit, a jegy – ha lesz egyáltalán – jelképes összegbe fog kerülni. Erre nagyestélyis-öltönyös tömeg volt, valamint az én körberöhögésem, hogy negyed órával a kezdés előtt akarom megvenni a (ha jól emlékszem, 50 frankos) jegyet. Már épp majdnem nagyon elkámpicsorodtam, amikor, látva sírásra görbülő számat, egy gimnáziumi osztályfőnök kinézetű figura jött oda hozzám, mondván, hogy ő gimnáziumi osztályfőnök, a nebulóival érkezett, de persze voltak renitensek, akik nem jelentek, meg, úgyhogy ha jegy kell, hát nesze. Életem egyik legnagyobb élőzenei élményében volt így részem. Volt ott Gavin Bryars (One Last Bar Then Joe Can Sing), Steve Reich (Eight Lines, City Lights) és persze Zappa, egy olyan kábé 6-8 tagú fúvószenekarra hangszerelve (Oh No, Orange County Lumber Truck, Holiday in Berlin és hasonlók). A hülye fejem a részletekre már alig emlékszik, de az tuti, hogy nem a lábaimon mentem haza, hanem valami éterszerű, barátságos masszában lebegve, amit – és ezt talán akkor éreztem először igazán – úgy hívnak, hogy zene.


Mindezt csak azért mesélem most el, mert hasonló várakozásokkal, hasonlóan jegy nélkül és negyed órával a kezdés előtt érkeztem tegnap a Művészetek Palotájához, ahol is az egyik pultos néni azt kérdezte, hogy hívnak. Mondtam, hogy nincs névre szóló jegyem. Akkor kinek a révén? Mondtam, hogy senkinek, csak úgy az utcáról, de ha jól tudom, úgy is lehet. Akkor várjak, mondta volna, de mire a mondata végére ért, egy mellettem álló hölgy fordult felém: “Nincs jegye? Tessék.” A kísérteties párhuzam erősbödni látszott… Középerkély, első sor. Köszönöm, ezúton is.


Amikor leültem, már láttam, hogy a jegyet azért sikerült ilyen könnyen megszereznem, mert alig ha félház van. (A főműsorra, az éjfélkor kezdődő Concertóra azért többen lettünk.) A Művészetek Palotája viszont impozáns, az építészet megfagyott zene, ahhoz sem értek, de nekem nagyon tetszett. A koncert pedig azt is bebizonyította, hogy akusztikailag is pöpec. Látható is, hogy nem semmi technológia lett itt ez ügyben bevetve, de még inkább hallható. Most abba “hálás vitatémába” ne menjünk bele, pont ez kellett-e a magyar népnek ennyi lóvéért, de a rezesek mintha mellettem ültek volna az erkélyen… (Persze ennek megfelelően sajnos az összes cukorkapapír-csörgést, harákolást és orrfújást is hallottam, nem csak a mellettem ülő néniét, aki élen járt e népi szokások űzésében.)


Műsorfüzetem nem volt, úgyhogy csak a szünetben tudtam névről is beazonosítani, hogy mit hallunk az első részben:


Román tánc, op. 8/a
Román népi táncok
Erdélyi táncok
Magyar parasztdalok
Magyar képek


Ezek közül persze legalább a népszerűbbeket (Este a székelyeknél) felismerhettem volna, de hát… A román táncok alatt alig bírtam ki, hogy ne doboljak hangosan a lábammal. Sok szép recsegő rézfúvós, de mégsem olyan mindent elárasztó módon, mint a Kusturica, Bregovic és Markovic urak munkássága nyomán manapság oly népszerű szerb-cigány dajdajozás. Ez utóbbira már “táncoltam” párszor :-), most legszívesebben táncoltam volna Bartókra is. A Magyar parasztdalok és a Magyar képek sokkal inkább a merengő, melankolikus és idilli népi motívumokat dolgozza fel, ha jól vettem észre. Nagy élmény átélni, hogy felismerem a dallamokat, egyikhez-másikhoz még a szöveget is tudom, de mégis valami egészen mást mutat meg magából a zene így áthangszerelve – mintha Bartók, a zenei nevelő, tényleg azt mondaná: gyere, fiam, hallgasd meg így. Hogy tetszik? Ugye, ha így mutatom, könnyebben felismered, milyen szép? Pontosan ugyanaz az érzésem volt, mint amikor az énekórán “tééélaaapóóógyeremár”-ként megismert (és megutált) dallamot egyszer csak teljesen véletlenül a rádióból hallottam vissza, torokszorítóan szépen, és amikor bemondták, mi ez, lettem Sztravinszkij-hívő.


A szünet után, éjfél előtt pár perccel, összekapcsolódtunk a műholdakkal és New York-kal. Bozóki kulturális miniszter úr mondott egy talán kissé esetlen, de éppen ezért kedves tisztelgést, majd elkezdődött a zenekari Concerto. Először hallottam teljes egészében ezt a művet, és valahogy az első két tétel alatt hiába próbálkoztam a beleéléssel, a zenére való ráhangolódással, szóval azzal a “bizonyos valamivel”. Amikor az ember túlságosan akarja ugye… A harmadik tétel andantéje felé már álmosodni is kezdtem, és aggodalom töltött el: a végén még kiderül, hogy nekem nem is tetszik Bartók? Aztán a negyedik tétel felborzolta félálmom hullámait, és magával ragadott. De ekkor már nem hagytam magam felébredni – úgy, az ébrenlét határán már nem zavartam saját magamat abban, hogy halljam a zenét. A fináléval már teljesen együtt rezdültem. Azt mondják az okosok, hogy ez a tétel ad választ a műben korábban felvetett kérdésekre (háború, erőszak, honvágy) és kapcsán az emberiességbe vetett hit mély optimizmusáról beszélnek. Szerintem felesleges ilyen dolgokat belelátni egy zeneműbe. Mi van, ha én spéci nem tudom, Bartók hogyan, mikor és hol élt? Miért lenne kevesebb, ha “egyszerűen” csak azt mondanám, felemelő és csodálatos ez a zene? Igaz, ha éppen az emberiességbe vetett hitem optimizmusa sekélyült meg, hát arra is gyógyír.


Amikor Kocsis a tévében nyilatkozik, mindig úgy érzem, pózol. Eme prekoncepcióm miatt tartottam is attól, hogy itt most az lesz, hogy “a művész úr vállára veszi és lehozza a nagyon komoly zenét az egyszerű népnek”. Aztán amikor zenélni kezd, mindig elszégyellem magam ezért a hozzáállásomért: most is úgy éreztem, alázattal és nagyon komolyan viszonyul a darabhoz, a zenekar tagjai pedig hű követői ebben. A közönség nem fukarkodott a tapssal, Kocsisnak lehetősége volt minden szólistát külön felállítania meghajláshoz.


A koncert után egy-egy különjáratú csuklós busz indult Pestre és Budára, ami egy újabb szimpatikus lépés a rendezők részéről. Bár már rég tele volt a busz, az indulással megvártuk a kitűzött időpontot, cserébe viszont a ház előtt tett ki. Kettőkor ágyban is voltam. Nagy élmény volt, legközelebb menjünk együtt!


(www.zappa.hu, 2005. szeptember 26.)