Ez történt


Veszprémi Ünnepi Játékok

2008. 07. 31.


Elvittek messzire – Kocsis Zoltán és Herbie Hancock koncertje


A macskaköves-mediterrán hangulatú szabad tér helyett az első két koncertet a rossz időjárás miatt a napokban átadott Veszprém Arénában rendezték. A híres kézilabdacsapat sportcsarnoka kiváló időn túli hetest elvégezni; kínai figurával győztes gólt dobni nem is lehetne alkalmasabb helyen. Amikor a zuhogó eső és hideg elől egy kisebb kapunyitási pánik után beengedték a zihált gyülekezőket – az Ének az esőben dallamára -, már annak is lehetett örülni, hogy van négy fala meg plafonja. Aztán lett három zongora és mellettük egy család.


A három zongorista Ránki Dezső, neje, Klukon Edit, illetve fiuk, a tizenhárom esztendős Ránki Fülöp volt. A műsor első felében Mozart háromzongorás versenyművét (KV. 242) adták elő; nem először és talán nem is utoljára léptek fel ezzel a művel. Ránki és Klukon évtizedek óta összeszokott négykezes és kétzongorás páros, fiuk meggyőzően és tisztán zongorázott. A szimfonikus együttes csökkentett létszámával, kamarazenekarként járult hozzá, hogy a koncert hangulata egy üde és lendületes családi zenélésre, házi muzsikálásra emlékeztessen. Kocsis karmesterként igyekezett a háttérben maradni (a tételek előtt a szemével kérdezte a szólistákat, hogy kezdhet-e), hogy az est második felében fokozatosan lépjen elő markáns értelmezésével. Beethoven VIII. szimfóniáját szokás kis szimfóniának is hívni a nietzschei értelemben dionüszoszi VII. és a Thomas Mann-i értelemben visszavonhatatlan IX. árnyékában. Ez a megnevezés az alig huszonöt perc hosszúságú mű terjedelmére igaz csak, nagyságára semmiképp. Kocsis éppen a mű rejtett oldalait, ritkán hallható szépségeit igyekezett felmutatni. Az utolsó, minden formát és minden elvárást átalakító-szétrobbantó-újraformáló alkotói korszak kontextusában szólalt meg a szimfónia. Az időközben nagyobb létszámúra bővülő zenekar tételről tételre lett egyre élénkebb és pontosabb. A negyedik tétel utáni ráadás pedig egy sajátos újraértelmezés lett. Kocsis néhány szóban, a maga fanyar öniróniájával elismerte, hogy az est programja igencsak rövid lett, és ráadásul az izgalmas második tételt nem a legjobb tudásuk szerint játszották, ezért azt ráadás gyanánt újra eljátsszák. S ráadásul az izgalmas második tételt valóban a legjobb tudásuk szerint hallhattuk, amikor újra eljátszották. Kocsis, akinek a közvetlen kapcsolat a hallgatósággal mindig fontos, röviden utalt az Allegretto scherzando tétel dallamában felfedezhető Rossini-hatásra, Rossini-játékra. Az ő értelmezése szerint, amit a vezénylés karikírozó gesztusaiban is egyértelművé tett, Beethoven Rossini-paródiát írt, és interpretációjában az ominózus dallamot opera-paródiaként vezényelte. Izgalmas kérdés, hogy ez a megismételt játék Kocsis improvizációja volt-e. A rá jellemző konok maximalizmus megnyilvánulása? Hirtelen ötlete? Az “összevetés permanens kényszere”? A “primer befogadás” akarata? Esetleg mindez együttesen, kiegészítve azzal a reflektált ösztönösséggel, ami előadó-művészetének, intellektuális habitusának, közvetlenségében közvetett lényének az egyik legfőbb titka?
(…)


Szegő János
(Magyar Narancs, 2008. július 31.)