Ez történt


Végre megérkeztünk…

2005. 03. 03.


… – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye a Nemzeti Hangversenyteremben


Még mindig csak próbaüzemben működik az új terem, még mindig csak próbáljuk felfogni, mi az, amit ott hallunk. Mi az, amit az előadók művelnek, és mi az, amit a terem. Illetve: egész 24-én estig csak próbáltam kihallani. Az volt a véleményem, hogy majd akkor, amikor egy igazán kiváló, valódi nagyzenekar játszik itt, megmondható lesz, valójában milyen a terem. Hát most már megmondhatom: tényleg szinte felfoghatatlanul jó.


Az NFZ Berkes Kálmán – a másodkarmester – vezényletével adott hangversenyt, aki nyilván még az első hetekben kipróbálhatta, mit tud itt kihozni az együttesből és a teremből. Sokat, vagyis mindent. Persze lehet azt mondani, könnyű dolga van – ha másodkarmester lennék, én is itt akarnék az lenni – a munka nagyon nagy, nehéz, ahogy mondani szokták, emberi és szakmai konfliktusokkal járó részét az első karmester és zeneigazgató Kocsis Zoltán végezte el. Ez tagadhatatlan. De egy zenekar minél jobb, annál inkább reagál a karmesternek nem csak mozdulataira, hanem a zenéhez való hozzáállására, emberi tulajdonságaira, stb., és nem biztos, hogy bárkivel a legjobb formáját mutatja.


A Ruszlán és Ludmilla első ütemeitől kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem másodrangú produkcióról van szó. Lendületes kezdés, ahogy ennek a műnek dukál, fényesen, de nem agresszíven szóló hegedűkar, az egész teret betöltő, ha nem is elsöprő hangerejű, de erőteljes hangzás. Ez a terem erre épült: hogy a zenekari szólisták szólói, akár egy szál fuvola is mindenhol tisztán hallható legyen, hogy egy pianissimo is eljusson mindenhova, de egy fortissimo se szoruljon be a falak közé, de itt aztán az legyen igazából.


Ezért azonban fizetni kell. Nem csak a hallgatóságnak, hanem azoknak a fellépőknek, akik azt gondolják, beülnek ebbe a csodálatos terembe, és minden megszépül, amit csinálnak. De nem. Ha hibázik a szólista, vagy az egyik szólamban valaki, az is jobban hallatszik. Ha nem szólnak tisztán, egységesen a hegedűk, az idegesítőbb, mint a Zeneakadémián. Mert akkor itt nem csak nem szép, hanem gyengébb is a hang. Bátorság is kell ide. Be kell tehát játszani a termet, lesz még dolga az akusztikai hangolónak, a zenekaroknak – lesz alkalmuk erre? -, és arra is fel kell készülni, nem mindig fogunk itt olyan produkciókat hallani, amelyek meghálálják, hogy itt hangozhatnak el.


Olyan az új hangversenyterem, mint a széplány: kopott térdű mackónadrágban és bolyhos műszálas pulóverben is mutatja formáját, de valamennyire fel kell öltöznie ahhoz, hogy igazán feltűnő legyen. És nem kegyelmez senkinek, aki nem próbál meg hozzá illő lenni, és csak a maximális teljesítményt jutalmazza.


Patricia Kopatchinskaja olyan lendülettel kezdte a Stravinsky-hegedűverseny akkordjait, amelyek a mű minden tételét – más-más feldolgozásban kezdik -, hogy érthetővé vált a szerző jellemzése: ezek az “útlevelek” művéhez. Ilyen előadásuk pedig szimpátiánkhoz, amit az ifjú moldáv művésznő később is megtartott. A huszadik századi repertoár iránt különösen érdeklődő hegedűs mindvégig magabiztosan játszott, az ismét csak a szerző szerint “viszonylag szelíd” nehézségeket természetesen semmibe véve.


Maga a mű, ha nagyzenekarra íródott is, ritkán veszi igénybe a teljes gárdát egyszerre, inkább – megint csak a szerző szerint is – kamaramű jellegű. És mindez mindvégig érezhető volt a játékon is. A zenekarban a pontosság. A különböző hangszercsoportoknak a feladatokat önmagukban és a hegedűszólammal együttműködve is perfektül megoldó összmunkája, amelynek forrása nyilvánvalóan a karmester volt. A hegedűsnél pedig, hogy kerüli azt a bizonyos hangvételt, amely – a szerző által annyira nem kedvelt – nagy, Beethoven-, Csajkovszkij-, stb., versenyművek előadásához kívánatos. De itt ez alap lényeg: így sem maradtunk élmény nélkül.


Mindamellett a koncert fő száma az “Újvilág” szimfónia néven híressé vált Dvorák-alkotás volt. Többször játszotta a zenekar már Kocsissal, tehát bizonyos fokig könnyű dolga volt a karmesternek. De csak a látszat szintjén. Azt a ritmikusságot, odaadást, erőt, egységes vonóshangzást, ami az első tételhez kell például, valakinek akkor is ki kell tudni hoznia a zenekarból, ha az benne van a zenészekben. A második tétel angolkürt-szólós, szép dallamára alapozó felépítését valakinek össze kell fognia, és jelen kell lennie a karmesteri pulpituson a harmadik, negyedik tételben is! Jelen volt, és ezt a zenekar olyan előadással viszonozta, amely nem hagyott kívánnivalót maga után.


A ráadásul adott Szláv tánc alatt, amely némileg hangvételével megnyugtatólag hatott, elgondolkodhattunk csöndes boldogságban: itt van egy világszínvonalú zenekar, egy minden bizonnyal világszínvonalú teremben, és csak a Soroksári útra kell kivillamosozni értük.


2005. február 24. – Nemzeti Hangversenyterem


Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Km.: Patricia Kopatchinskaja – hegedű
Vez.: Berkes Kálmán


Glinka: Ruszlán és Ludmilla – nyitány
Stravinsky: D-dúr hegedűverseny
Dvořak: IX. szimfónia “Az Újvilágból”


Varga Péter
(Café Momus, 2005. március 3.)